Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
vel. II. József rendeletében engedélyezte, hogy a jobbágyok saját termelésű boraikat egész évben, ne csak Szent Mihály és Karácsony vagy Szent Mihály és Húsvét között mérhessék ki. Az erdélyi jobbágyság, ezáltal a jobbágyi szőlőtermesztés is, nehezebb helyzetbe került, mint a magyarországi. Igen nagyok voltak a vámterhek, ami rontotta a magyar kertészeti (és bor-) termékek versenyképességét. A tokaji bor élvezett egyedül kedvezményeket. Az osztrák birodalom tartományai között levő vámok sok nehézséget okoztak a termesztőknek, ennél azonban sokkal nagyobb károk is érték a magyar mezőgazdaságot. 1754-ben a porosz védővámok mintegy 80%-kal csökkentették a magyar borkivitelt Sziléziába. A kieső mennyiség helyébe a rajnai és a francia borok törtek be. Egy akó magyar bor vámdíja 19,33 kr volt, az osztrák boré pedig 3,45 Ft. A hagyományos lengyel és orosz piac is csak akadozva tudta megszerezni a magyar bort, ami a vásárlási kedv csökkenéséhez vezetett. Túl sok közvetítő kereskedő kapcsolódott be a szállításokba, ez pedig a borok hamisítására jobban csábította a kereskedőket. A lengyel államiság megrendülése (1772) és Mária Terézia az orosz Tokaji Borvásárló Bizottság működésének felszámolására irányuló törekvése (Tardy, 1963) következtében a magyar borok minőségi értékükhöz mérten is kedvezőtlen közgazdasági helyzetbe kerültek. A diszkriminációs gazdaságpolitika az udvart is gondolkodóba ejtette. Kisebb enyhítéshez folyamodtak, igyekeztek új piacokat szerezni a magyar boroknak, csökkentették a vámterheket, a vízi szállítást pedig vámmentessé tették. A kancellária elkészítette — az Urbárium szellemében — az úrbéres telkek összeírását; 1786-ban 554 ezer kapás szőlő volt a magyar- és horvátországi vármegyékben (Benda, 1973). A gazdasági recesszió a XVIII, század közepe táján enyhülni látszott, több borvidéken ismét megélénkült a szőlőtelepítési kedv, nőtt az egri és a villányi borvidék területe, és Mór vidékén is kirajzolódott egy új termesztőtáj arculata. A budai borvidék hanyatlását egy rémhír indította el: azt híresztelték, hogy egy a járvány idején sok katona a budai boroktól halt meg. Változatlan volt a bor iránti kereslet, s a pesti polgárok egyre többet foglalkoztak a szőlővel, a budai lakosok elhagyták hagyományos foglalkozási területüket. Növekszik a balatoni, az alföldi és a miskolci borvidék területe is. Főleg az Alföld egyre gyorsabban elszegényedő népének lett fontos jövedelemkiegészítő foglalkozása a szőlőtermesztés. Ekkor alakultak ki a homokra települt alföldi szőlőhegyek. Ezek a települések közelében helyezkedtek el, mivel a szőlőben nem lehetett lakást építeni. 1788-ban II. József a homoki szőlőtelepítés meggyorsítását sürgette. Számos helyen (pl. Cegléden is) sváb telepesek jelentek meg, és szőlőtermesztéssel kezdtek foglalkozni. A szőlőfajták tudományos igényű megfigyelése, rendszerezése, nyilvántartásba vétele a XVIII, századra nyúlik vissza. Mária Terézia burgundi szőlőfajtákat hozatott be az országba; jutott ebből a Szerémségbe, Rusztra és Sopronba is. A kiöregedett szőlők döntését, bujtását általánosan alkalmazták. Christ német gazdasági író a porbujtást magyarok által kidolgozott módszernek tekinti. A szőlőkben egyre többfelé karózzák a tőkéket, bár továbbra is elég gyakori a gyalogművelés. Az állattenyésztés külterjes formája miatt nem volt elegendő trágya, ezért a szőlőkbe is csak korlátozott mennyiségben, elvétve jutott szerves anyag. A korra jellemző volt, hogy a talajszintről fokozatosan felhozták a termőalapot, Sopronban és Pozsonyban a combművelést alkalmazták, az erdélyi szőlőkben pedig továbbra is a karikás művelést. A szálvesszőzés a nyugati határszélen és a jobbágyi szőlőkben terjedt el. A tanácsok nagyon fontosnak tartották a borvidék minőségi borainak hírét. 182
