Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

III. Dionüszosz könnyei

tartott — többek között — Pannonhalmán, azaz az egykori Szent Márton hegyén. Szőlőre vonatkozó feljegyzéseiből idézünk.

„... több szőlőskertje és szőlőtermesztésre alkalmas helye van (ti. Pannónia szent hegyének). Szomszédos vele még Ravazd falu. A falu egész határának kétharmad része, valamint az említett Écs (Mókus) és Nyúl falvaknak egyharmada az övé... Ravazd birtokon... a szőlőművesek neve: Estud, Sev és Pál. Ők mindenféle szolgálatra kötelezhetők, de Somogyból bort nem szállítanak, és az apátnak fogatot nem biztosítanak...” (Polán Hildebrand fordítása).

A szerémi szőlők tovább növelték nemzetközi hírüket. Eleinte német telepesek érkeztek az országba. A Barátudvaron letelepedett ciszterciták pl. Rajnai rizlinget kezdtek termeszteni. Már a tatárjárás előtt éltek német szőlészek a Szerémségben és Buda vidékén. A tatár pusztítás átmenetileg visszavetette a szőlőtermesztést. A romokban heverő ország azonban gyorsan talpra állt, a várakat megerősítették, az alsó várak területén pedig szőlőskerteket létesítettek. A mátrai szőlőtermesztés 1241 után kezdett fejlődni, mint ahogy az alföldi szőlőtermesztő táj is a tatárdúlást követően alakult ki. Az Alföldön a csemegefajták domináltak, mert a borok nyári tárolása (mély fekvésű pincék hiányában) nehézséget okozott.

A XIII. században Erdélyben a szász szőlészek, Tokaj vidékén pedig' az olasz telepesek tettek rendkívül sokat a szőlőtermesztés fellendítéséért. Tállyán vallonok is dolgoztak: a hordós bortárolást honosították meg e vidéken. Bárczi Géza feltételezi, hogy a község neve a francia taille (irtás, vágás) szóból származik. Az Eger melletti Tállya egy későbbi vallon csoport letelepülésére emlékeztet. Örvendetesen nőtt a honosított fajták száma: a Bocca d’oro mint Bakator, a Campoformio mint Furmint, a Góhér a Malvesia, a Romania (rumanya) talán Olasz kadar is lehet.

Az Árpád-kori királyok, hercegek némelyike politikai, családi okból hosszabb időt is töltött Bizáncban. A kapcsolat révén görögök is települtek be, és a kereskedelemben (különösképpen a borkereskedelemben) tevékenykedtek; számuk időről időre nagyon megemelkedett. Jórészt a görögök révén több pontuszi csemegeszőlőfajta is megjelent déli szőlőtermesztő tájainkon. III. András uralkodása idején ismét olasz szőlőtermesztőkkel igyekeztek növelni a termesztési kedvet: a királyi udvarnak nagyon tekintélyes jövedelme származott a bordézsmából. A dézsamajegyzékek és az egyházi adójegyzékek alapján a termésmennyiségről is megbízható adatokat kapunk (vö. Érdújhelyi, 1903).

Wenzel (1887) könyvében 12 szőlőtermesztő tájat sorol fel. A zárójelben levőknek szerepük volt a kérdéses borvidék mai arculatának kialakításában.

1. Szerémi bor (római eredetű, németek is, olaszok is),

2. tokaji bor (ágostonrendi szerzetesek, olaszok),

3. soproni bor (németek is),

4. ruszti bor,

5. szentgyörgyi bor (II. András idején már létezik),

6. Somlyói bor (későn kialakult termőtáj bora),

7. aradi bor (XIII. században volt a fénykora),

8. Pilis —Vértes vidékének bora (dömösi prépostság),

9. pécsváradi bor,

Főként vörös bort adtak:

10. budai bor (1211 után gyakran említik az oklevelek),

11. egri bor (vallonok is),

12. szekszárdi bor.

172