Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
vezettek.) Számos lelet, pl. Bacchus-szobor, metszőkés, freskó- és mozaikmaradványok, a szekszárdi szarkofágban talált üveg bor stb. arra utal, hogy a II. századtól igen jelentékeny Pannóniában a szó'ló'termesztés. Fenékpusztán Bacchus-ünnepet ábrázoló ládát találtak, Pécsett szőlőfürtös oltárkövet. Feyér Piroska említi monográfiájában, hogy Eszéken egy szálloda építésekor (1875-ben) kettős köpenyű hordót találtak, amelyben valaha bor volt. Valentinianus uralkodása (425—455) alatt helyezték oda. Bán községben pedig az i. e. III. századból való Liber oltárkő fajtatörténeti jelentó'ségű, rajta négy szőlőfajta: csemegeszőlő, gömbölyű aprószemű, erős leszboszi kecskecsecsű és cabaliai borostyánlevelű szőlő. Ezeket a fajtákat bizonyára termesztették is Baranyában. A szőlőművelési eszközök múzeumi leleteit Patay (1964) értékelte; találtak négyszögű ültetőkapát, villás kapát, irtókapát, szőlőmetsző kést, baltát. Ezekkel az eszközökkel (mai ismereteink szerint) viszonylag modern módon művelték a szőlőt, a metszőkést pedig jóval korábban, már a görög—kelta ismeretekkel rendelkező őslakosság is szakszerűen használta. A pannónia metszőkések Patay véleménye szerint csak kopaszművelésre voltak alkalmasak, bár az aquincumi villagazdaságok rendjéből arra következtethetünk, hogy mégis lehettek Pannóniában szőlőlugasok; ezeket (mint a vesszőket általában) ívelt késsel vissza tudták metszeni. A mai kapacsákányos beavatkozást elhalt tőkerészek levágására használták, erre a célra akkor a balta szolgált. Vincze (1957) szerint a szőlőcefrét az ún. bálványsajtóval préselték. Feyér a római uralmat a következőképpen összegezi: „Pannónia négyszáz éves római uralma az V. század első felében megszűnik, civilizációját, kultúráját a népvándorlás viharai megtépázzák, de a termelő nép a helyén marad.” Attila hunjainak szőlőtermesztő szorgalmáról nem tudunk, de a borivás örömét igencsak élték, maga Attila is egy ilyen delíriumos éjszaka következtében halt meg (a hányadékától megfulladt). A Suidas Lexikon több bizonyítékot is szolgáltat az avarok részegességéről. A gótok, a gepidák, a longobárdok, az avarok harcairól többet írnak a krónikák, mint gazdasági tevékenységükről. Ez nem is csoda, mert a folytonos háborúskodás századaiban; a venyigedarabok és a hordó alakú edények maradványai kivételnek számítanak. Az avar kort egyetlen szőlőmag képviseli (VIII. század), de fontosak a bronzöntéses szíjvégek szőlőábrázolásai. A IX. században a különféle oklevelek a Balaton melléki és a Zala folyó menti szőlőket említik (Göckel, 1959). Jóval korábbi a kunbábonyi avar kagáni leletben szereplő mintegy harmincliteres borosamfora, amely ugyancsak fontos tárgyi bizonyíték. A frankok uralma is csak epizódnak tűnik, Nagy Károly idején német telepesek próbálták fellendíteni a soproni szőlőtermesztést. Wittmar salzburgi érsek pécsi birtokának megerősítő okiratában szó esik Pécs, Szombathely és Kőszeg szőlőiről. Hogy nemcsak a frankok foglalkoztak a szőlővel, bizonyítja a balatonszentgyörgyi pogány sírlelet, melyben az ételmaradványok mellett venyigedarabkákat is találtak. A nagyszentmiklósi aranylelet növényábrázolásait Füzes-Frech’ (1977) dolgozta fel, a tárgyak szőlődíszes motívumai fontos adatokat szolgáltatnak a hazai korai szőlőtermesztésről. A magyarság mezőgazdasági ismeretének történeti értékelő írásai egyre inkább hangsúlyozzák, hogy kertkultúránk létrejöttében az itt talált szláv népesség korántsem játszott elsődleges szerepet, minthogy a honfoglaló magyarok is számottevő szakismerettel bírtak. Egyik beolvadt kisebb bolgár törzs a Volga vidékén foglalkozott a szőlő termesztésével (vö. Surányi, 1981 és 1982). Bizonyosra vehető, hogy a magya-170
