Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
A XVI. században igen sok kocsma létesült a szigetországban. Korabeli madrigálok, versek, bölcseleti és zenei művek gyakori témája a bor, a borfogyasztás, a vidámság dicsérete. A borféleségek nemesebb zamatú változatai aqua vitae név alatt jelentek meg Európa gyógyszertáraiban. A közepes alkoholtartalmú, de ízes, zamatos borok bepárlásából kapták a híres francia konyakot, amit eredetileg charanti borpárlatként hoztak forgalomba. A legelső bepárlótelepülések között volt Cognac is, egy XII. századi kisváros, itt a konyak készítése 1550-ig vezethető vissza. A desztilláció kezdete a gyógynövények, illóolajok lepárlása Dijonban a XIV. század elején Burgundia virágait: a levendulát, a borágót, a szalviát, a violát, a rózsát, a liliomot desztillálták. Ezekből parfümöket készítettek. A borpárlást először a VIII. században próbálták meg Franciaországban, de csak a XVI. századra fejlődött a maihoz hasonló színvonalra. Raimundus Lullus megoldotta a kozmás és más észterikus olajok kivonását, így jutott el a finom borpárlathoz, később ebből jött létre a konyakgyártás technológiája. Csak a XVIII, században kezdtek Champagne-ban gyenge minőségű, de megfelelő organoleptikus értékű borokból pezsgőt érlelni. Az eljárás lényege, hogy a must kierjedése alatt termelt szén-dioxidot elnyeli a bor, pótlólag pedig cukrot és széndioxidot adnak a léhez, hogy elérjék a megfelelő minőséget. Leif Eríkson már a XI. század legelején megpróbálta elterjeszteni a szőlőt Vinelandban. 1421-ben a portugál Tengerész Henrik a korona uralma alá tartozó szőlőskerteket alapított a Kanári-szigeteken és Madeirán. A XVI. században a földrajzi felfedezések jelentősen növelték a szőlő termesztési területét: előbb Közép- és Dél-Európában, majd Észak-Amerikában is meghonosodott. Délen elsőként Peruban jelent meg, majd innen Chilébe vitték vesszőit. Don Pedro di Valdivia írja, hogy 1551-ben Valparaisoban szőlőt evett, s nem sokkal később a gyümölcsből bort is erjesztettek az ottaniak. Ő kezdte telepíteni az argentin Mendozában a chilei szőlőt. Mexikóban a ferencesek tanították meg az indiánokat a szőlőművelésre. Észak-Amerikában véglegesen a XVII. században honosodott meg. A XVII—XVIII, századtól kezdve igen sok szőlőfajta áramlott ide, a fellendülés Kaliforniában volt a leggyorsabb. Dél-Afrikában a XVIII, század közepén, Ausztráliában pedig a XIX. század elején vált népszerűvé a szőlő. Európa és Ázsia kedvezőtlen, hideg vidékein a házfal mellé ültették, Hollandiában és Belgiumban, majd Svájcban üvegházi termesztését is kidolgozták. A kelet-ázsiai szőlőfajok (V. thunbergii, V. amurensis) felhasználása a keresztezéses nemesítésben lényegesen északabbra tolta a szőlő termeszthetőségének határát. A szőlőtermesztés fejlődése az introdukciós időpont különbözősége miatt sem alakult egységesen a XVIII—XIX. században. Hogy Észak-Amerika ledolgozta a lemaradását, az elsősorban az európai szőlőtermesztés növényvédelmi problémáinak a következménye. 1845-ben az angol Tucker egy hajíatóházban szőlőlisztharmatot talált; ez a betegség 4—5 év múlva már gondot okozott a francia gazdáknak is (1853-ban Bugát Pál nálunk is felfedezte). Az amerikai fajták aktív vagy passzív ellenállást mutatnak vele szemben, ezért megkezdődött tömeges behozataluk. így érte Európát a második nagy baj: a gyökértetű is megjelent Franciaországban, s alig húsz év alatt a francia borvidékek kétharmadát letarolta. 168
