Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
Dionüszosz tudománya A görög mitológai Dionüszosz személyével hozza kapcsolatba a szőlő felfedezését és a borkészítés tudományát. A görög föld őslakói nem ismerhették a szőlőművelést, Kekropsz és Danaosz vezetésével Egyiptomból, Kadmosz népe Föníciából, Pelopsz népe pedig Kisázsiából vándorolt Hellászba. Ezek között már szőlőművelők is lehettek, bár Kekropsz még vízzel áldozott, ám a trójai háborúban a görögök már bort is ittak. „Dionüszosz születése, halála és újjászületése eredetileg a természet, a vegetáció évi ciklusával függhetett össze. Ismeretes módon Dionüszosz a szőlőtermelés képviselője is, akinek kultusza együtt jár a szüreti ünnepségekkel, amelyeken a bor szerfeletti fogyasztása, az ösztönélet felszabadító, jókedvet árasztó és korlátokat ledöntő és megváltó, feloldó hatása szervesen egybeépült... A szőlő a létében fenyegetett kisparasztság igazi menedéke, s Dionüszosz éppen a parasztság körében vált igazán népszerűvé” (Lukács, 1973). Egy mítosz szerint Dionüszosz Zeusz és Szemeié nászából született valahol Trákiában. A titánok nagyon haragudtak rá és széttépték testét. Athéné a test maradványai között megtalálta Dionüszosz szívét és megáldotta, belőle nőtt ki az első szőlőtőke. A vele kapcsolatos mítoszok valamilyen formában mindig összefüggenek a szőlővel is. Az újjászülető istenség felismeri a saját véréből sarjadt szőlőt, almát és fügét. Kedvence a fenyő, a borostyán és a nád, ezért nevezik borostyán-Dionüszosznak (Dionüszosz Akhama) vagyföge-Dionüszosznak (Spárta és Naxosz) is; kedvenc állata a kecske. Phleriosz vidékén a gazdák (az egészséges lombozat és a fürt végett) bronzból állítottak kecskeszobrot, amelyet arany szőlőlevéllel borítottak. A kecske vezette rá Dionüszoszt arra, hogy a szőlő jobban, kiegyenlítettebben terem, ha metszik. (Milyen nagy felismeréshez segítette a kisázsiai istenséget az éhes kecske!) Más isteneket is kapcsolatba hoztak a szőlővel, pl. Leszboszon a szőlőtőkében Hermészt, annak phallosz alakú szobrát tisztelték. A Dionüszosz szívéből eredt szőlő csak egy mítoszvariáns, egy másik szerint Zeusz villámcsapása Szemeiét érte, így született Dionüszosz kedvence, a szőlő. Vagy pl. Oresztész elásott botja kihajtott, szőlőtő lett belőle, termését az égi szuka, a Szinusz érleli meg (Apollodórosz). Dionüszosz gyakori kudarcaiból lassan terjedő görög szőlőtermesztésre következtethetünk. Állandó jelzői: virágzó (euanthész), szőlő (sztaphülosz), borember (oinopion) Dionüszosz. Orpheusz követői szerint Dionüszosz a bort (oinosz) utolsóként adta az embernek, a szőlőtőke pedig hamuból lett. Ez arra utalhat, hogy a szőlő adventív fajnak számít Hellászban, vagyis a „semmiből lett”, másrészt utalhat arra is, hogy a szőlőt Egyiptomból, Krétáról hozták, amiben a tűzhányó pusztítására utaló jelző is van (hamuból lett, a szantorin hamujából). A szőlőisten egyszer meglátogatta Oineusz királyt, s kedves vendéglátóját megtanította a borkészítés titkaira. Noha Oineusz már korábban felfigyelt arra, hogy kecskéi előszeretettel eszik a vadon élő szőlő hajtásait és édes bogyóját, Dionüszosz mutatta meg a vegyítés módszerét: az új italba először az Alkhelóosz folyó vizét keverték. Akadnak mitográfusok, akik szerint Ikariosz erjesztett legelőször mustból bort. A megrészegült pásztorok varázslatra gyanakodtak, megölték, s egy fenyő alatt temették el. Ikariosz tapasztalata vesztét okozta, noha a bor az állati durvaság elleni szer hírében állott (Kerényi, 1977). 160
