Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
A krétakor kezdetén, mintegy 100 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön a szőlőfajok, mégpedig a Cissites nemzetség tagjai, majd ebből a Cissus, az Ampelocissus, az Ampelopsis, a Vitisstb. nemzetségek alakultak ki. Faj tekintetében a Vitis inaequilateralis és a V. dacotana volt az első fosszília. A paleobotanikusok különösen sok szőlőfajt találtak Európában az oligocén rétegekben; a miocénben és pliocénben pedig számos Vitis teutonicát. Hazánkban főleg a homokkő rejt szőlőleleteket, bár a kisegedi lelet palában maradt fenn. Erdőbényén pedig Vitis tokayensis levélnyomata került elő. A harmadkori szőlőfajokat jórészt elpusztította a jégkorszak, csak Dél-Európában, pontosabban az Alpoktól délre eső, Kaukázuson túli területeken maradtak fenn az őshonos fajták. Legnagyobb ellenállóképessége a ligeti szőlőnek volt, folyók menti ligeterdőkben — pl. a Tisza mellett — vadon termő fajként élt tovább. A negyedkor klimatikus változásait tehát átvészelte Európában is, ám sokkal több nemzetség és faj maradt meg Észak-Amerikában. Földrajzi-ökológiai értelemben a Vitisek három fajcsoportba tartoznak: 1. Északamerikai (délibbek a Muscadinia fajok, északibb a Vitis riparia, a V. labrusca, a V. berlandieri, a V. rupestris, a V. californica és a V. rabra); 2. európai és nyugatázsiai (V. silvestris, V. vinifera) és 3. kelet-ázsiai (V. amurensis és V. thunbergii) fajok alkotják a Muscadinia és Euvitis alnemzetségeket. A két alnemzetség fajai kromoszómaszám, ökológiai igény, ellenállóképesség és kompatibilitás tekintetében nagyon eltérnek; így jogosan feltételezi NegruV (1946), hogy már nagyon régen elváltak egymástól. Szőlőtermesztés (-fogyasztás) szempontjából legfontosabb faj a Vitis vinifera, kisebb mértékben a V. rotundifolia, a V. munsoniana és a V. labrusca) direkt termő, fogyasztott fajok, de alanynak is használják) és a V. amurensis (fagytűrésben kiemelkedő nemesítési alapanyag). Számos faj elsősorban a Vitis vinifera alanyául szolgál, pl. a V. rupestris, a V. riparia, a V. verlandieri, a V. thunbergii (Kozma, 1967; Hegedűs—Kozma—Német, 1966). Mint már említettük, a negyedkori jégkorszakban a szőlő jelentős mértékben visszahúzódott Dél-Európába, a posztglaciális időszakban a ligeti szőlő viszont egész Európát behálózta. így korántsem a szerencse műve a szőlő areája és a neolit telepek egybeesése, mert folyók mellett mindenütt megélt a ligeti szőlő. A svéd, német, svájci, olasz, francia és más területek lakótelepeinek konyhahulladékaiból igen sok szőlőmag került elő, bizonyítva, hogy a neolitikum embere már Európában is foglalkozott a szőlővel (hacsak gyűjtögetés szintjén is), felismerte e növény jelentőségét és primitív szelekciót kezdett. A bronz- és vaskortól nagyon szaporodnak a szőlőmagleletek, ami az intenzív 155
