Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
részét feldolgozzák, a kivágott példányok után szinte nem marad hulladék: seprő, tetőfedő anyag, kötél, szőnyeg, villa, olaj, láda, tüzelő és bútornak alkalmas faanyag kerül ki belőle. Gyümölcsaszalványát az egész világon ismerik. A datolya a kereszténységben a mártírság szimbóluma, ezért rendszerint a szentek portréján is látható. Szt. Kristóf, Szí. Klára és Szí. Ferenc ikonográfiájában szintén gyakran szerepel. Jézus jeruzsálemi bevonulásakor pálmaágakkal díszítették az utat. Ennek emlékét őrzi a Virágvasárnap (Palmariarum). Dél-Amerika trópusain honos a golgotavirág. Számos faja ismert, közülük többnek ehető a termése, vagyis gyümölcstermő növényként tartják számon. Termesztése az utóbbi évtizedben fellendült. Spanyol jezsuiták találták meg az első példányokat Dél-Amerikában. J. B. Ferrari 1653-ben ezt írta róla: „Flos passionis, granadilla, mivel ebben a virágban felismerhetők Krisztus szenvedésének eszközei. Körös-körül a karéj a töviskoronát formálja, a véres ostort pedig a vörös és kék színű szálak, amelyek a virágot alkotják. A külső fehér szín az ártatlanság értünk való kínjait mutatja, a virág közepe szinte márványkőből kifaragott oszlop, melynek a tetején spongya látszik, mellette pedig 3 — 4 fejszegre emlékeztető rész is található. Az Üdvözítő öt sebe szintén megfigyelhető rajta. A levelei, mint a dárdahegyek. Ágain olyan zsinegecskék nőnek, mint a kötelek, szív alakú, mellyel a természet meg akarta mutatni, hogy a kegyes Üdvözítőnk sebei virágjának gyümölcse az Isten szerető szíve.” A XVII. századi jámbor leírás és annak barokkosán dagályos sorai felkeltették a kortársak érdeklődését. A század utolsó negyedében igen megnőtt a golgotavirág iránti kereslet, egyre több főúri növényházban próbálták nevelni a töveket. A hétköznapi életben a virág képzete talán fel sem merül, mert az emberek a növény gyümölcsét fogyasztják. Az egyik golgotavirágfaj, a Passiflora alata magjának belső anyagai között van olyan is, amely részegítő bódulatot okoz és ezért szívesen eszik. Amikor Cortez leigázta az inkákat és aztékokat, számos növényfajukat magával vitte Spanyolországba. Clusius látott elsőként ilyen fácskát. Az avokádó (Persea americana) bizonyos tekintetben már kultúrnövénynek számított az indiánoknál, mert kertekben termesztették; Cortez is ilyen helyen figyelte meg a „körtegyümölcsű” fákat. Kultúrakövető, kultúrajelző az avokádó, a bőséges amerikai maglelet is erre utal. Közép- és Dél-Amerikában, Olaszországban, Spanyolországban és Izraelben is népszerű gyümölcs. A világ ananásztermesztésének központja a Hawaii-szigetek, noha a növény géncentruma a trópusi Dél-Amerika, bár régebben néhány botanikus azt állította, hogy Ázsiából ered. Bizonyára onnan származott a tévedés, hogy Piddington a szanszlcrit anarush névben az ananászt vélte felfedezni, holott az a kenyérfa, Atrocarpus integrifolia. Mexikóban matzatli néven ismerik, a spanyolok az első gyümölcsök alapján fenyőtoboznak, egyszerűen pinasnak nevezték. Használatos neve a tupis indiánoktól származik, a quadeloupe indiánok pedig „naná”-nak mondták. A hódító spanyolok nagyon bizalmatlanok voltak az ananásszal szemben. Később V. Károly tetszését sem nyerte meg a furcsa gyümölcs, amely a termésen levő tőrozettával bizarr látványt nyújtott. Az ananász az egyik leggyorsabban terjedő egzotikus gyümölcsfajunk. Termésrozettás mivoltának köszönhető, hogy jól elviselte a szállítást és a dugványanyag sem sínylette meg a hosszú hajóutat. Behozatalát a spanyoloknak köszönhetjük, elterjesz-145
