Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
messzi földön híres volt ősrégi fajtáiról, aszalási módszeréről; főleg Szmürna környékén folyt számottevő termesztés (Sztrabón). A középkorban a füge ismét terjeszkedett észak felé, legalábbis az ismert elterjedési térképek szerint, már Magyarország is jóval az északi határ fölött található. A középkorban, majd a török korban számottevő a magyar fügetermesztés. (Ennek történetét érdemes leime feldolgozni, mert a levonható tanulságok alapján az 50-es években folytatott introdukciós munka némely eleme esetleg megfelelő értékelést, újraértékelést nyerne.) Jeszenszky (1963) mintegy 7000 db-ra becsüli a hazai fügeállományt, amelynek egy részét — Rapaics (1940) szerint — a törökök idején ültethették. Jelenleg főleg a Balatoni-dombvidéken, a Budai-hegység, a Mecsek, Esztergom, Somogy déli részén Tolna és Tokaj vidékén terem. Érdemes lenne többet foglalkozni vele a házikertekben; évek óta alig jut a fogyasztólehoz fügekészítmény (Dél-Európából). Nem sikerült megnyugtatóan megoldani a fügetermesztés nagyüzemivé formálását, így megmaradt házikerti gyümölcsnek. Európában — főként aszalványát — nagyon kedvelik. A füge szanszkrit neve udumvara, perzsa nyelven pedig unjir. A bengáli füge, a bódhi-fa nem a mi termesztett európai fügénk, hanem a Ficus bengaliensis. Részletesen a dísznövényekkel kapcsolatos fejezetben foglalkozunk majd vele. A szikomorról azért nem szólunk részletesebben, mert főleg faanyagának van — elsősorban művelődéstörténeti — szerepe (a múmiakoporsók anyaga többnyire szikomorfa volt). Athéné fája Bordman (1976) vizsgálta az olajfa nevelésének történetét a mediterráneumban, elsősorban Görögországban. Kezdete a bronzkorra tehető. A vadolajfa az egész Földközi-tenger mellékén honos, a nemes olajfa termőhelye sokkal szűkebb. Atermesztett olajfa őse Líbiából (Tripolisz) került az ókori világba, Föníciába, Palesztinába, Itáliába és Hispániába. A Közel-Keleten öt termesztett gyümölcstermő növényt tartottak különösen nagy tiszteletben: a datolyát, a gránátalmát, az olajfát, a fügét és a lótuszt. A datolya az iszlámban, az olajfa és a fügefa a görög hitvilágban, a lótusz pedig az indiai mitológiában élt tovább, a gránátalmakultusz viszont eltűnt a föníciai Asztarté kultuszával egyetemben. Megújhodása a reneszánsz Itáliában bontakozott ki, de csupán díszítő értéke, világszemlélete vált igazán népszerűvé. A közép-európai népművészet, az egyházi művészet szívesen használta a gránátalma-motívumot. Az olajfa első említése az egyiptomi források között található; a XIII. dinasztia idején a mécsolaj hieroglif jele djadi. Az olajfa meghonosításával a XI. dinasztia korában, vagyis az i. e. 3. évezredben kezdtek foglalkozni. Egy i. e. 8. századi szövegben viszont már nem djadi, hanem tat a neve, s ezt már fogyasztják is. Theophrasztosz szerint Thébától 40—50 mérföldre hatalmas olajfaliget díszlett az ókorban. Sztrabón úgy tudja, hogy a vidék neve Fajúm. Wönig német botanikus a múlt században feldolgozta a tell-el-amarnai villák növény leleteit. Eszerint a legfontosabb halotti növény az olajág volt, ez a szokás különösen a görög-római korban vált divatossá. Több egyiptomi múmia homlokán találtak olajfalevélből font koszorút. Lényegében a halottak felett ítélkező Ozirísz szimbóluma az olajfa levele, tehát áldo-131
