Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
régiókban tudták volna sikeresen művelni, mivel a hűvösebb Észak-Eurázsia az igazi hazája. A köszmétét angol kertészek sikeres honosításának, domesztikálásának tekinthetjük. A francia Ruel 1536-ban a ribiszkét sövénynek is ültetett kerti növényként említi. Ammomus sem mond ennél többet (1539). Fuchs 1542-ben a Common Red fajtát írta le, ezt később a német Tragus ugyancsak ismertette botanikai művében. Matthiolus (1558), Mizaldus (1650) és Loebel (1576) szintén foglalkozott a ribiszke termesztésével. 1587-ben Cameraríus a ribiszkenemesítés menetét, a vad fajok begyűjtését, a magok kinyerését és elvetését ismerteti. A mesterséges keresztezésekből nyert magvakat azért veti el, hogy a szülőknél értékesebb utódokat nyerjen. Az angol Geralde, Parkinson, majd jóval később Mawe (1778) is sokat tett a ribiszke népszerűsítéséért. Mawe már 10 ribiszkefajtát ismertetett könyvében, és az angol kertészeti katalógusban már 35 fajta neve szerepelt. 1712-ben a francia Montarand szerzetes a feketeribiszkét csodálatos gyümölcsnek nevezi könyvében. Lippai már a Posoni kertben részletesen írt a ribiszkéről, amit Szí. János szölöcske névvel illet, mivel főbb fajták érési ideje június végére esik. A török kiűzése után nehezen indult meg az ország gazdasági fellendülése, bár a nagy vérveszteség miatt az elnéptelenedett településekre idegenek érkeztek. Agrártörténeti kutatásunk még ma is adós annak feltárásával, hogy milyen szerepet játszottak ezek az idegen telepesek a magyar kertészeti termelés fellendítésében, mivel sok országból érkeztek és sokféle, eltérő technológiai és fajtaismereti tapasztalattal rendelkeztek. Jelenleg a Dunazug-hegységben, Gyöngyös, Esztergom, Kőszeg és Sopron határában, valamint házikertjeiben termesztik jelentős mértékben a ribiszkét. Ezek termesztő körzeteknek számítanak. A nyugati határszélen főleg feketeribiszkét termesztenek. Szórványosan szinte az ország minden vidékén foglalkoznak ribiszkével; a kiskertmozgalom is sokat tett a fellendítéséért. „Ez apró, gömbölyű, leves szőlőcske, egy csutkán sok függ: azért némellyek, tengeri szőlőnek-is híják: némellyek, Sz. Iános szőlőcskéjének, vévén ezt a nevet a németektűl. A deákok, Ribesnek nevezik. Ezt-is: a kertekben nevelik, bokros utakhoz érnek véle: de mivel hogy, gyenge, és hamar le-hajló ágai vannak; azért léczek-közzé kél őket venni, hogy igyenessen, és rendessen állyanak. A’ leveleknek formája, hasonló a szőlő levélnek formájához: csak-hogy apró. Az íze, édes savanyucska, mikor jól meg-érik. Úgy szaporittyák, mint a köszmétét... Érsek urunk ő natsága kertében, három félét tálálni; vörösset, feiért, mint a gyöngyszemek, és feketét. Ebben az utolsóban, az a külömbség vagyon: hogy a levelei nagyobbak, és jó szagúak; főképpen, ha egy kevéssé az uya között meg-töri ember: de az erejek mind egy” (Lippai). Korábban már említettük, hogy a köszméte termesztésbe vonásában az angolok szereztek legnagyobb érdemet. Plinius kétféle omphaciumot említ, az egyik zöld olívából, a másik éretlen szőlőbogyóból készült gyógyír volt. Calepinus (1585) szótárában az omphacium egyértelműen egrest jelent. Szikszai Fabricziusnál pedig omphax = egres, omphacion = egresié néven olvasható. A középkorban találkozhatunk uvaagrastis, agresta kifejezéssel, amely savanyú szőlőt jelent. Lehet e szó jelentésében a latin „vad” jelzőt, esetleg a savanyú kifejezést keresni. Később a savanyú szőlő helyett a gyógyszertárak a hozzá hasonló egrest kezdték árusítani. A Gentben készült Gramini-breviarium miniatúrái között az egres képe is felismerhető. A francia Ruel 1536-ban a következőket írjafüvészkönyvében róla: „Az egres gyümölcse valami-123
