Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
I. A földművelés kezdetei
alakja nincs meg a természetben, csak természetes szülőalakjai fordulnak elő Közép- Amerikában. A ma termesztett fajok — épp hasznosságuk folytán — nem maradtak keletkezésük helyén, hanem kisebb-nagyobb terjedési sebességgel jutottak ki a géncentrumból. Ahol kezdetben megállt az adott faj, ott van az elsődleges központ határa. Ha ez a terjedési folyamat ismét lendületet kapott — akár egy új vad faj, akár egy új eljárás, technológiai elem révén —, majd ismét megállt, létrejött a másodlagos központ határa. Innen a fajok már csak az intenzív termesztés elterjedése, térhódítása révén tudtak véglegesen kijutni, gyakran oly hatásosan, hogy a jelenkorban már szinte el is tűnt, el is enyészett a faj valódi géncentruma. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy a fajok keletkezési elmélete szerint a kérdéses kultúrnövények nem feltétlenül egyetlen központban jöttek, jöhettek létre. Mándy (1971) említi, hogy a borsónak és lencsének két- két elsődleges és két másodlagos, a lennek pedig három elsődleges és három másodlagos géncentruma van. Ismereteink vajon a tényleges helyzetet jelzik? Ismeretlen lenne az őshaza vagy a géncentrum kontinuitása valamikor, valami miatt megszakadt? A fajok nagy változatosságát három tényező: a térbeli elszigetelődés, a kereszteződés és a belőle származó, abból levezethető mutáció teszi lehetővé. A térbeli izoláció azért nagyon fontos, mert garantálja a faj tiszta fennmaradását. Izoláció nélkül a genetikai alapanyag különbözősége növelné a megporzás során kialakuló változatok számát. Azt a területet, ahol a központon belül is nagyobb az alakgazdagság, Harlan mikrocentrumnak nevezte el. A kereszteződés nem káros sajátossága a növényeknek, mert nagyban elősegíthette a primitív kultúrnövények pluszvariánsainak létrejöttét, megkönnyítette az ősnemesítők munkáját. A mutánsok alapvető jelentőségűvé tették a kereszteződési készség meglétét. Minden olyan kultúrnövény esetében, amelynek kisebb az ivaros szaporodási lehetősége (tehát a kérdéses faj többnyire csak vegetatív úton szaporodik, terjed pl. a bambusz, a fűz, az ananász, a tarackbúza) e jelleg kialakulását követően stabilizálódik a változatok száma. A jól termeszthető fajok, fajták esetében ez nem is jelent különösebb gondot. Az értékes változatok rossz tulajdonságainak kiküszöbölése szempontjából azonban sokkal nagyobb nehézséget okoz a nemesítői munkában, mint képzelnénk. A világ növényi géncentrumait Vavilov elmélete, illetve Zsukovszkij (1971) kiegészítése alapján ismertetjük. Előbb azonban érdemes megvizsgálni (az előbb összehasonlított 1. és 2. ábra alapján), hogy a növények keletkezési helye és termesztési területe milyen kapcsolatban áll egymással. Az 1. táblázat szerint a délnyugat-ázsiai fajok foglalják el a termőföldek egyharmadát. Latin-Amerika esetében ez meghaladja az egyötödnyi részt. A Szaharától délre eső területek az egyötödnél valamivel kisebb részaránnyal szerepelnek. A táblázat minden fő területre kiterjedően mutatja a növények származási helyét. Délnyugat- és Délkelet-Ázsia főleg őshonos fajokkal szerepel, ezért a búza és az árpa, illetve a rizs az uralkodó (gabona-) növény. Latin-Amerikát és Afrikát befolyásolta a későbbi növény keveredés, noha számos faj épp ezen a kontinensen alakult ki. Észak-Amerika, Észak- (és Közép-) Európa, Ausztrália tájain olyan fajokat termesztenek, amelyeket másutt vettek kultúrába, mint ahol ma a leg-Géncentrumok 17
