Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
Babonatermő héjasok Közép-Ázsia gyümölcse A mandula őshazája Közép- és Nyugat-Ázsia, ahol szoliterként, csoportosan vagy ligetet alkotva, esetleg lombos és örökzöld fák társulásában fordul elő. Hegyvidéki tájon a hegyek déli oldalán 250—1600 m tengerszint feletti magasságban még jól díszlik a mandula. Üzbegisztán, Turkesztán, Kazahsztán, Török- és Görögország, Irak és Irán, a Közel-Keleten Szíria, Libanon és Palesztina területén érzi jól magát. A Persica davidiana Észak-Kínában, a Persica ferganensis pedig Közép-Ázsiában honos, a törpemandula az Alpoktól az Altajig fordul elő, a makedón mandulának viszont a Balkánon van az őshazája. Pejovics —Terpó (1976) ismertette a mandula (Amygdalus communis) infraspecifikus rendszerét. Ebből két convarietas fontos, egyik a nemesmandulák csoportja, ezek lehetnek kemény, félpapír- és papírhéjú típusok. Az alanyfajták a microcarpához tartoznak, részben keserű, részben édes magvú csoportokból állnak. Az asszír sukdu szó mandulát jelent, a prezsák hadamnak hívják. A zsidók szerint a tavasz hírnöke a saked mandula, a soked pedig éber jelentésű. Áron vesszeje is, amely egy éjszaka alatt kivirágzott, mandula volt (Számok könyve 17: 1 — 10). A Közel-Keleten érdekes az analógia a mandula elvirágzott sziromszíne és az öregség között: mindkettő idővel elfehéredik, szinte megőszül (Prédikátor 12: 7). Templomi gyertyatartók dísze is lehet mandulaág, -termés. A luz szó is mandulát jelent a Bibliában (a gyümölcs József történetében is feltűnik). Theophrasztosz és Dioszkoridész amydalainak mondja a mandulát. Itáliai termesztése nem teljesen tisztázott, így Plinius is kételkedik abban, hogy Cato idején ismerték volna. Kínában a X—XI. századi krónikák mohamedán faként emlegetik. A közép-ázsiai fajták (kínai) bevitele nem teszi kérdésessé a származását: a mandula Közép- és Nyugat-Ázsiából ered. A mandulát a sumérok i. e. 2000 táján kezdték termeszteni, de (a magbél alapján) Afganisztánban, Kurdisztánban, Észak-Perzsiában és Mezopotámiában ezt megelőzően is folyt már szelekció. Az édes magvú változatok kiválasztása olyannyira sikerült, hogy más héjasok mellett a mandula is bekerült a termesztett gyümölcsök nagy családjába. A forgalmas közel-keleti kereskedelmi utak mentén mandulaligetek létesültek, s az ókorban a palesztinai, az asszír, a babiloni, a perzsa, majd a görög szigetvilágról származó mandula vált messze földön híressé. I. e. 539-ben Kürosz király uralkodása idején a mandula az adókönyvekben is szerepel. Agrotechnikájának leírása más fajokéval együtt is olvasható a gazdasági könyvekben. A föníciai hajósok jóvoltából Hellász földjén és Kisázsiában már az i. e. 15. században meghonosították a mandulát, de termesztése még az i. e. 9. században sem terjedt el, az Odüsszeia nem is említi. Nem sokkal később Hésziodosz írja, hogy gyümölcsét idegen tájakról hozzák, tehát akkor még nem termesztették. Phrünikiosz korában (i. e. VI. század) már ültettek mandulát a kertekbe. Hippokratész a keserűmandulát orvosságnak ajánlja, Theophrasztosz ismerteti a mandula termesztését és ápolási munkáit, a fajtákat édes és keserű mandulákra osztva tárgyalja. Arisztophanész említi a görög mandulakereskedelmet, sőt a magbél felhasználá-107
