Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
Vergilius egyik eklogájában egyértelműen ringlóról énekel: „S kapsz viaszos ringlót, mely eléri zamatban a birset..(2: 53). A Prunusok archeobotanikai leletanyagát K. és F. Bertsch (1949) igen alaposan feldolgozta. Azóta számos újabb ásatás maganyagáról jelent meg közlemény (Tempir, 1966; Baa, 1974; P. Hartyányi, 1978). Ezek jelentősen bővítették a szilvatermesztés múltjára vonatkozó ismereteinket. P. Erményi (1978) vállalkozott a gazdag középeurópai leletanyag kritikai, monografikus összefoglalására, főbb megállapításait jelen fejezetben figyelembe is vettük. A kökényszilva a neolitikumból ismert, a kökény magja már korábbi leletekben is előfordul. Feltehetően ún. hagyásfákról származó gyümölcs kőmagjait találták meg Kluczborkban, Bedburgban és Ravensburgban. A „vonaldíszes edények népe” egész Közép-Európában élt. Jórészt nekik köszönhető a gyümölcstermesztés kezdeti formáinak kialakulása. A bronzkor kezdetén, a mai Svájc területén számos cölöpépítményes település alakult ki. Hulladéktelepeikről több kökényszilvamag is előkerült, ezeket német botanikusok dolgozták fel. A wangeni és sipplingeni szemétlerakodó helyen sikerült a kökényt azonosítani, de a robenhauseni kökényszilva egyedüli példány. Hazánk szilvaleletanyaga még meglehetősen hiányos. A Schwäbisch Hall-i lelettel lényegében azonos korú a lengyeli szilva, amelyet többen a Besztercei szilva egyik ősi alakjának tekintenek. A leletben való előfordulás ténye igazolja azt a korábbi hipotézist, amely szerint a kökényszilvát ősidők óta gyűjtötték, szelektálták és termesztették (Deininger, 1892). A hazai és a bajor szórványleleteken kívül nem ismerünk más késő bronzkori, kora vaskori szilvát, és még a népvándorlás kori leletanyag is hiányos. A Szovjetunió délnyugati részén virágzott az i. e. 4. évezredben a tripoljei kultúra. Novije Ruszestiben elszenesedett szilvakőmagokat találtak, amelyek nem azonosíthatók a cseresznyeszilváéval, csak a kökényszilváéval. Más leletanyag viszont teljes mértékben Primus cerasiferának bizonyult, vagyis ide már a neolit korban behurcolták talán nemcsak magát a gyümölcsöt, hanem a szilva hibridjeit is. A tripoljei kultúra élénk kapcsolatban állt a mediterrán népekkel, és valószínűleg e kapcsolat ösztönözte, siettette a nemesítői munkát. A cseresznyeszilva kökénnyel, kajszival és szilvával könnyen keresztezhető. Ennek tulajdonítható, hogy Armeniaca dasycarpa-kőmag is előkerült a későtripoljei kultúrához tartozó Varvarovkából. A cseresznyeszilva természetes előfordulási területe kiemelkedő jelentőségű a szilvafajok keletkezésében, mégis talán a termesztésbe vétel a legfontosabb mozzanat épp a tripoljei kultúrában. Mindezt azért kell hangsúlyoznunk, mert ezen a területen keresztül más gyümölcsfajok is érkeztek Közép-Európába. A másik ok pedig, hogy a 2000 éves, igen lassú művelésbe vételt követően a szilvatermesztés csak a római korban lendült fel a korábbihoz hasonló mértékben. A kontinentális klímájú Európa lakói — mint korábban leírtuk — eddig jutottak a szilvafajok és -változatok honosításában és szelektálásában, amikor Itália földjén új hatalom virágzott fel: a római birodalom. A római szerzők írásai és a magleletek egyértelműen bizonyítják, hogy a rómaiaknak kiemelkedő szerepük van a szilva termesztésében és nemesítésében. A közel-keleti és a kisázsiai hódítások révén a római fennhatóság egyre keletebbre terjedt, magába foglalta szinte az egész akkor ismert világot. Ebből a politikai törekvésből a mezőgazdaság nagy hasznot húzott. Tác-Gorsium római település II. századi hamurétegéből egy szilvakőmag került elő. Sokkal gyakoribb a maglelet a sírokban, ugyanis a sírba helyezett gyümölcsökkel a holtakat kívánták táplálni a túlvilági életben. A hozzátartozók kedveskedni akartak 101
