Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
A XVIII, században gigászi küzdelem folyt az elromlott, kizsarolt kecskeméti határ megbomlott ökológiai egyensúlyának visszaállításáért. A feltört gyepek, az erdőirtások, a hétéves nagy aszály hatalmas homokmozgást inditott el. Az 1807. évi országgyűlés külön foglalkozott a futóhomok pusztításának megakadályozásával. A XIX. századi kajszitermesztés története szinte egyet jelent a kecskeméti, Duna—Tisza közi termesztéssel. Ezt a kiépült vasúti hálózat is elősegítette, mérséklődött az áruszállítás gondja. Nyújtó— Tomcsányi (1959) szerint Aszódi Lipót és fia, majd a Herztestvérek több országba is exportáltak kajszit. Ugyanilyen sikeres külkereskedelmet folytatott Benedek József Nagykőrösön. Leibitzer 7, Colin 8, Bodor 4, Entz 5, az Országos Pomológiai Bizottság pedig 1928-ban már 23 fajtát sorolt fel. Sajnos, a 60-as évek táján ezek elkallódtak, néhány fajta hiánya majd csak néhány évtized után fogja káros hatását éreztetni... A Duna— Tisza közén olyan kertészek, nemesítők dolgoztak, mint Csókás József, Hankovszky Géza és még sokan mások. Magyar Gyula, Korponay Gyula, Szőts Sándor, Schilberszky Károly, Húsz Béla, Rudinai Molnár István a fajtakutatás, a fajtaismeret, a faiskolai technika, a termesztési módszerek területén és kórtani kérdésekben tettek sokat a kajszi termesztéséért. A gyümölcs jelenlegi helyzetét, a fejlesztés lehetőségeit Nyújtó— Surányi (1981) könyve részletesen elemzi. A kajszi legfontosabb termőtája a Duna—Tisza közén található, annak ellenére* hogy jelenleg a dombvidéki fekvésű ültetvényekben rejlő ökológiai előnyök folytán átalakulóban vannak a hazai termesztőtájak, körzetek. Ennek a tájnak a gyümölcstermesztési adatait Nyújtó jobbára feldolgozta. Ez sajnos nem mondható el a gönci, a Buda-vidéki és a Pécs környéki termesztési körzetről, pedig történelmi múltjuk révén rászolgáltak erre. A néprajzi (tárgyi) kutatások is sokat segíthetnének e fontos munka elvégzésében. Kisázsia gyümölcsei A vadcseresznye egész Eurázsiában honos, bár Dél-Európában, továbbá India déli részén és Délkelet-Ázsiában elég ritkán fordul elő. Jellegzetes hegyvidéki erdőtársulások fafaja, amelynek elterjesztésében a madarak legalább akkora szerepet játszottak, mint maga az ember. Több alakja ismert, és ennek a nagyfokú alakgazdagságnak köszönhető, hogy több vidéken is sikerült — ismételt szelekcióval — javítani a küllemi mutatókat. A svájci, észak-olasz cölöpépítményekben igen sok vadcseresznye, félkultúr cseresznye magját találták meg a régészek, de gazdagnak mondható az amerikai barlanglakások és a skandináv neolit kori lakótelepek szeméttelepeinek kőmaganyaga is. A cseresznye őshazájának pontos meghatározása azért nehéz, mert igen nagy kiterjedésű, a meggyé viszont azért, mert területe kicsi és bizonytalan. A cseresznye alakgazdagsága feltűnően nagy Kisázsiában. A meggy keletkezésének egyik lehetséges tere épp itt keresendő: a vadcseresznye és a csepleszmeggy (Cerasus fruticosa) areája a Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger közötti vidéken találkozik. Egy másik elképzelés szerint a cseresznyének autotetraploid alakja a meggy. Valószínű, hogy Trapezunt (Trabzon) körzetében született meg. Theophrasztosz a cseresznyét ilyen formában írta le: „A cseresznye különös fa, nagy, néha 24 cubit magasra is megnő, igen vastag, törzsének kerülete két cubitot is kitesz. A levele a naspolyáéhoz hasonló, elég erős és szélesebb, a levelek színe alapján 94
