Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
jelenti, hogy a gyümölcsöt régóta termesztik Kínában, bár az eredeti termőhely behatárolására ez nem elegendő. Po Csü-ji szép költeményt írt a kajsziról, amelyet Illyés Gyula fordított le: „Évente ellátogatok falumba, mikor nyílnak a kajszibarackok. Sokszor láttam őket, mióta a sors itt marasztalt. De — hetvenhárom év! Nem búcsúszóra vár-e már a táj, mely újra megtavaszlott?” A kínai gazdaság viszonylagos ismeretlensége megkívánja, hogy legalább néhány elemét bemutassuk, foglalkozzunk a gyümölcs- (a kajszi-) termesztés hagyományos formájával. Kínában kétféle birtok volt: egyrészt örökös parcellák (jung-je), másrészt bérleti birtokok (kou-fen). Az Északi-Vej korszakban az örökös földeket eperföldeknek nevezték, mert az uralkodók (386—534) nagyon ösztönözték a selyemhernyó-tenyésztést, ekkor terjedtek el a birodalomban a snag-tien kertek, vagyis eperkertek. A görögök feltehetően Nagy Sándor hadjárata idején (i. e. 356—323) találkoztak először a kajszival. Mintegy fél évszázaddal később Theophrasztosz (i. e. 327— 287) már említi a kajszifát. Ez az új növény Görögországban nem kapott különösebb figyelmet, nagy méretekben csak Epirosz vidékén foglalkoztak termesztésével. Hellasz földje tulajdonképpen csak közvetítő állomás volt Itália irányába, Nyugat felé. Mivel nagy területen ismerték, innen az epiproticum vagy orbiculatum elnevezés. A görög közvetítés jelentősége eltörpül az örmény hadjárat botanikai fontossága mellett. Koch (1876) úgy tudja, hogy Lucullus és Pompeius az Armenia elleni háborúban ismerte meg a kajszit, amikor a római légiók az ellenséget megtévesztve Szíria felől törtek az örményekre (i. e. 69—63). Ezért érthető, hogy Cato (i. e. 234—149) és Varró (i. e. 116—27), de még Vergilius (i. e. 70—19) sem írnak a kajsziról, mert termesztése csak később terjedt el. Plinius (i. sz. 23—79) a História naturálisban (XV. 10—13.) az örmény alma (pomum armeniacum) és az örmény fa (armeniaca arbor) kifejezést használja, másutt viszont (XVII. 1.) a praecoqua alak olvasható: „... a város (ti. Róma) közelében levő latifundiumokban a fák gyümölcsét 100 tallérért adják bérbe. Egy kajszifa többet hoz, mint a régiek legtöbb földje.” Dioszkoridész (i. sz. 50 körül) is a kajszi koraiságát hangsúlyozza, ez a szókép maradt meg Aetiusnál (IV. sz.), a bizánci irodalomban innen ered a prikokkia szó. CoLUMELLÁnál (i. sz. 60 körül) olvasható a következő mondat: „Megtöltik a kosarat örmény almával, spillinggel, damaszkuszi szilvával és őszibarackkal.” Mielőtt azonban a hazai termesztés történetével foglalkoznánk, érdemes a kajszi elnevezésének nehézségeit is áttekinteni. Nyilvánvaló a botanikusok és nyelvészek XVI. század végi disztinkciós törekvése, ugyanis a kajszibarack és őszibarack elkülönítését kísérlik meg. Calepinus jegyzékében olvasható a barazk fa, persica és a kopasz baraszk, armeniacus fa; az első nyilvánvalóan őszibarackot, a második kajszibarackot jelent. Szikszai Fabriczius Balázs (1590) szótárában a kopasz baraszknak megfelelő elnevezés : tengeri baraczk, Melius Juhász Péter azonban csak az őszibarackot említi meg, Lippaipedig mindhármat: a közönséges (őszi), a tengeri- és a kajszibarackot. Diószegi és Fazekas (1807) ugyanakkor csak az őszibarackkal nem foglalkozott. További nyelvészeti és etimológiai adatok bőségesen találhatók Nyújtó— Tomcsányi (1959) és 91
