Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
piros, más-felől valamenyire sárga: a bélek, fejér-szabású. Némelyek pedig, a magvokkörül vörössek: ezek öregek, édesek, s-levesek; ezért, legjobbak is. Vannak mind duránczaiak, mind magva-válók; a kik mind kívül belől sárgák: de ezek egy kévésé kesernyések, avagy inkáb foitosak. Vannak szőretlen sima baraczkok, a kik inkább duránczaiak; egyfelől pirosasak, más-felől zöldes sárgák, közép-szerűek. Találkoznak apró duránczai baraczkok, a kik egy-felől vörössek; más-felől sárga szabásnak,, jó édes leves, idején-érők. Azért némelyek, Sz. Iván baraczkjának-is nevezik; mivel, hamar utánna megérik. Némelyek, tengeri baraczknak -is híják: mivel, a tenger-mellőlí hozták ezekre a tartományokra a magvát...” Lippai a mai értelemben vett őszibarackok közé sorolta az apró gyümölcsű,, bőtermő tengeribarackot, amely valójában a kajszi egyik változata. Ez is mutatja, hogy a korábbi századokban e két „keleti jövevény” mennyire keveredett egymással, pedig táplálkozás-élettani hatásokban is, morfológiai értelemben is jelentősen különböznek. A fajták számának a gyarapodása nemcsak a francia őszibarack-termesztés fejlődését mutatja, hanem a hazai termesztés lendületét is. Leibitzer 13, Colin 22 őszibarackfajtát ismertet, Kovács József pedig már 35 fajtát írt le. A gall (francia) barackok többnyire fehér, zöldesfehér húsúak és magvaválók, az igazi magyar parasztbarackok szintén ilyenek. A Vérbarack pedig azért is olyan fontos fajta, mert belőle származtathatók a sárga húsú barackok. Mint Rapaics írja, a magvaváló fajták általában nyugati eredetűek, a múlt században pedig több duránci fajtát szelektáltak az országban. Az Entz-féle Mezőkomáromi duráncit, Vezerle duránciját (Badacsony), a Kecskeméti duráncit (Kecskemét), Szöghi duránciját (Szeged) és Bartha duránciját (Tiszafüred) mint helyi fajtákat termesztették. Ezek a duránci jellegen túl abban is hasonlítanak, hogy szabadtermékenyüléssel nyert magoncokból állították elő őket, szelekció útján. Egy 1762-ben kelt levéltári anyagban Bogdán— Geday (1971) a peklini birtok gyümölcsösében levő fajták jegyzékét találta meg. Eszerint 7 őszibarackfajtát is termesztettek, így a Korai mandulabarackot, a Nagy duráncit, a Nagy keményhúsú tivolit, a Nagy kopasz barackot, a Nagy sárga mandulabarackot, a Vérbarackot, a Vörös és a Sárga tivolit. A filoxéravész nemcsak a szőlőtermesztés szerkezetét, termesztési módszereit, a szőlők területi elhelyezkedését, a társadalmi állapotot és a mozgást (exodus) változtatta meg, hanem a többi meződazdasági ágazatra is hatott. A budai szőlők pusztulásakor vette kezdetét a budavidéki őszibarack-termesztés. A szatymazi táj ugyancsak hagyományos termesztői vidék. Az őszibarack itteni nagybani termesztését bizonyító első adatok szintén a múlt századból származnak. „A barack régebbi szegedi múltjáról keveset tudunk. Az a körülmény, hogy a barackhoz sem szólás, sem hiedelem nem fűződik, mintha a szegedi barack kultúra viszonylagos fiatalságát bizonyítaná. Termesztése párhuzamos a homoki szőlővilág fejlődésével”. (Bálint: A szögedi nemzet I. rész, 1976.) A Duna-kanyar őszibarack-termőtája szintén a múlt században alakult ki, bár Szentendre környékén és Óbuda vidékén az őszibarack termesztése a római korig nyúlik vissza. Ugyancsak valószínű a IV—V. századi őszibarack-kultúra a Balaton környékén és Pécs körzetében. Mátra—Bükk—Tokaj-hegység lábainál szintén kialakult egy kisebb termesztőtáj, és ha nem is olyan markánsan, mint az előbb felsorolt vidékeken, a Duna-Tisza közi homoki szőlők közteseként is fontos az őszibarack termesztése. Kisebb foltokban az ország más vidékein is megfigyelhető ez az ősi termesztési forma. 89
