Kovács Gyula (szerk.): Dózsa 1492 - 1972. A Dózsa-emlékünnepségekhez (Cegléd, 1972)

Szatmári Lajos: Az 1514. évi Dózsa-parasztháború az irodalomban

Kónya Lajos pedig a monostori Dózsa termelőszövetkezet zárszámadó közgyűlésén fogalmazza meg az új rend új birtokosainak ars poétikáját:

„Emberségre szomjas az ember, csak a melegszavú közösség, csak a jó szó, sosem a fegyver, oldja fel szolgaszokások köteleit.”

(Zárszámadás)

A hatalom azonban felelősséggel jár. A múlt terhei egy új világ országépítő lendületével keveredtek.

„A világ vagyok — minden, ami volt, van: a sok nemzetség, amely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely a múltnak már adósa

szelíd jövővel mai magyarok” — írja József Attila

1936-ban A Dunánál című versében. Hordanunk kell, vállalnunk kell a múltat, hogy formálhassuk a jelent. A múlt felelőssége és a jelen terhe fordítja az ötvenes években a személyi kultusz idején íróink figyelmét ismét a Dózsa témára, ez a megközelítés azonban nem mentes az adott kor problémáitól.

A bukott forradalom, a pusztuló nemzet víziója a magyarság kilátástalan helyzetét idézi.

Szabó Pál: A nagy temető című regénye (amelyet a harmincas évek végén írt, de csak 1947-ben jelent meg) még lelkesen a demokratikus átalakulás szolgálatába állítja a Dózsa-témát.

Juhász Ferenc: Tékozló országának pesszimista hangvétele azonban már egy országáért aggódó, meghasonlott, reménytelen költő sorskiáltása: a parasztháború veszteségeinek misztikussá nőtt méreteit, Dózsa irracionális alakját csak kiemeli a nyelv egzotikus szövevénye, különleges belső ritmusa.

Illyés Gyula: Dózsa György című drámája is bizonytalan történelmi pillanatban, 1956-ban születik, ebből adódnak fenntartásaink is a művel szemben.

Már a Fáklyalángban érezhető a politikai vívódás korszerű félelme, a modern ember ösztönös érzékenysége a nagy törté-44