Kovács Gyula (szerk.): Dózsa 1492 - 1972. A Dózsa-emlékünnepségekhez (Cegléd, 1972)

Pataki Ferenc: Dózsa György és az 1514-es parasztháború

következő években már a török mélyen bent járt Horvátországban, s erősen veszélyeztette a magyar végvárakat. Nyilvánvaló lett, hogy Magyarország egyedül már nem állhat ellen az erősödő nyomásnak, megkezdődött az alkudozás a „keresztyén világ megsegítésére” .. Ennek eredményeként II. Ulászló magyar király, továbbá a lengyel király, a francia király, a velencei köztársaság és a pápa szövetséget kötöttek a török ellen. Ez a szövetség lényegében azt jelentette volna, hogy a magyar katonák vére hullása biztosítsa Velence balkáni és dalmáciai érdekeit. II. Ulászló a szövetség értelmében háborút hirdetett a török ellen, azonban a hadjárat megindítása elmaradt, mert a nemesi hadak alig gyülekeztek. Ebben az időben egyedül Korvin János harcolt a török ellen, a magyar uralkodó osztály elhárított magától minden török elleni harcot. Hamarosan felbomlott a török elleni szövetség is, 1502-ben maga Velence kötött békét a szultánnal, így a következő évben Ulászló is kénytelen volt hét évre békét kötni.

Bár a török támadás veszélye nem szűnt meg, az 1504. évi országgyűlés ismét megmutatta, hogy a haza védelme távol áll az egész nemesi osztálytól. A nemesség most törvényben is kimondta ezt. Határozatot hozott, hogy csak végső szükség esetén fog fegyvert. Törvény rendelte el, hogy az országot megvédeni először a király zsoldosainak kell, utánuk a főpapoknak, majd a báróknak. Nem is tettek semmit a védelem erősítésére. A fő és köznemesek között éles versengés folyt: a nagyobb jövedelemért, a politikai befolyásért és az országos méltóságok betöltéséért. A főnemesi párt erősödő Habsburg kapcsolatainak ellensúlyozására a köznemesek állást foglaltak az idegen származású királyok ellen (1505). A török fenyegetés elleni védekezés teljesen megszűnt, csak nagy szavak, szép szavak hangzottak el időnként. A pápaság, hogy ezzel is növelje a hatalmát és jövedelmét, időnként felvetette a török elleni általános hadjárat gondolatát. A pápa terveit a magyar nemesség mindig kedvezően fogadta, hiszen ettől remélte, hogy külföldi segítséggel megszabadul a török veszedelem egyre fokozódó rémétől.

1513 februárjában meghalt a pápa, s a pápaválasztásra Bakócz Tamás nagy reménnyel érkezett Rómába. Az első választáson kapott ugyan nyolc szavazatot, de a másodikon már megbukott. Szerencsés vetélytársától, az új pápától azt a megbízást kapta, hogy ne csak Magyarországon, hanem egész Kelet- és Észak-Európában, mint pápai legátus szervezze meg a keresztes hadjáratot. Bakócz ezt a megbízatást lelkesen elfogadta.

13