Bariczné Rózsa Mária et al. (szerk.): Ceglédi kalendárium '95 (Cegléd, 1994)
Kisfaludi Péter: Tisztelt Olvasó!
CEGLÉDI KALENDÁRIUM '95 ban. És én már évtizede Budapesten éltem, de még a ceglédi fotóklub tagjaként küldözgettem a képeimet különböző nemzetközi kiállításokra. Nagyon jelentős eredményeket értünk el. Például 1966-ban a Photeurop fotókiállításon a ceglédi klub - többszáz európai klub közül - a legelső lett fekete-fehér kategóriában.- Később a filmgyárban állófotósként helyezkedtél el. Mondd, mit csinál egy állófotós?- Ezt nagyon sokan meg szokták kérdezni, mert rejtélyes az elnevezés. Ez a német standfotós szolgai fordítása, ami nem teljesen szerencsés, mert arra a téves képzetre enged jutni, hogy a munkája végeztekor az állófotósnak nem szabad leülnie. Holott nem erről van szó. Hanem amíg az operatőr mozgóképeket készít, addig mi állóképeket. Az elkészült filmjelenetekből a legjobb pillanatot illik, vagy kellene rögzíteni. Ezek kerülnek aztán például a mozik kirakatába.- A fotósok szervezeteiben évek óta fontos tisztsé"geket töltesz be. Jelenleg a Magyar Fotóművészek Szövetségében a művészeti bizottság vezetője, a Magyar Fotóriporterek Kamarájának pedig az alelnöke vagy. Miként kerültél ezekre a posztokra?- Már sok-sok évvel ezelőtt észrevettem, hogy legalább annyira érdekelnek a kollégáim munkái, mint a saját fotóim - ha ugyan nem jobban. S úgy látszik, ez másoknak is föltűnt, mind többször kérték ki a véleményemet vitás ügyekben, s nem kis meglepetésemre, el is fogadták azokat. Aztán egyre többször hívtak zsűrikbe, amelyekben többször az elnöki helyre választottak meg. Mindez óriási, nyomasztó felelősség, hiszen helyes értékítéletet alkotni fotóstársaink tevékenységéről rendkívül nehéz (ha egyáltalán lehetséges), s csak akkor kezd valamennyire megnyugodni az ember, ha másodszor is invitálják...- Képeiddel több mint 400 kiállításon vettél részt és rengeteg elismerő díjat kaptál. Melyikre vagy a legbüszkébb?- A legnagyobb elismerés kétségtelenül a Balázs Béladíj volt 1986-ban. Egyrészt a filmgyári, másfelől az egyéb tevékenységemet jutalmazták ezzel. Nagyon örültem a két különböző évben is elnyert Székely Aladár-plakettnek. A jeles portréfotósról elnevezett díjat száz meghívott magyar fotós közül csupán egy kaphatja meg „kiállításonként".- A képeidet áttekintve, ciklusokat, blokkokat különíthetünk el. Többek között például az Országház bemutatását, vagy a Baba utcai klinikáról szóló anyagodat, amely a légzésbénultak döbbenetes világába kalauzolt el bennünket. Nagyon szép és izgalmas képeket tartalmaz a jazzról szóló sorozatod is. 1994. januárjában pedig egy fantasztikus kirándulás felvételeiből nyílt kiállításod Cegléden. Hogyan jutottál el Amerikába?- Úgy, hogy van egy nagyszerű barátom, akivel együtt jártunk általános iskolába, gimnáziumba, de ezen kívül is sülve-főve együtt voltunk. Versengve gyűjtöttünk bélyeget, könyveket, Verne-regényeket, csereberéltünk egymás között indián történeteket és álmodoztunk arról, hogy hogyan is élhetnek odakint a Vadnyugaton az emberek. S tartott ez az álmodozás több mint 30 évig. Pali barátom...- Milyen Pál, hogy hívják?- Szabó Pál. Most már Paul Szabó, aki azért a szíve mélyén ma is Szabó Pali maradt. Legalább tizenötször hívott meg, de én mindig azt írtam neki, hogy engem New York nem érdekel (ugyanis Pali alig néhány mérföldre lakik a betonrengetegtől). Érdekelne, de nekem a fontossági sorrendben előbb van például a Vadnyugat. Végül is '93 októberében mentem ki. Két napig szerveztük az apróságokat, Pali egy hallatlanul precíz ember. Bálában állt házában a hátizsáktól kezdve a speciális négy gallonos ivóvíz tartályig, vagy a kígyóharapás elleni méregig minden. Átrepültünk New Yorkból Phoenixbe (Arizona állam) és ott egy lakóautót béreltünk. Összesen kétezer mérföldet tettünk meg, ami nem kis vezetői teljesítmény egyébként sem, hát még a Vadnyugaton.- Mennyi ideig voltál kinn?- Három hétig. Ez egy ámokfutás volt tulajdonképpen. Öt nemzeti parkot jártunk be és hajnaltól napestig szikláról sziklára mászkáltunk. S bizony előfordult, hogy ahová felmásztunk, ott rémülten néztünk körül, hogy te jó ég, hogyan is jutunk le innen.- Hány felvételt készítettél?- Volt vagy 2-3 ezer kattintásom. De ezek még nem képek. G.B. Shaw mondása jut eszembe, hogy a fényképész olyan mint a tőkehal: millió ikrát rak, ám abból csak egypár kel ki. Hát ez érvényes az én kattintásaimra is.- Most - a Reform képszerkesztőjeként - csak mások fotóit válogatod, vagy van időd saját fotókat is készíteni?- Egy hetilap képanyagának összegyűjtése és a fotórovat vezetése /jelenleg öt kolléga munkájának irányítása/ teljes embert kíván. S miután az ország eseményei nem korlátozódnak a reggel nyolctól délután ötig tartó munkaidő kereteibe, afféle „stand-by"-állapotban kell élnünk. Másszóval: alig van időm a saját elképzeléseim „emulzióba ágyazására". Nagyon lassan haladok egy laza, határidő nélküli programmal: művészfejeket gyűjtögetek, elsősorban a baráti körből, fontosnak tartom ugyanis, hogy jó kapcsolatom legyen „a megskalpolt áldozatokkal", így kevésbé fájdalmas nekik is, nekem is a fotózási műtét.- Mikor látogatsz el Ceglédre?- Minden esztendő jeles napjain: a Cegléd Barátainak Köre rendes éves összejövetelein, az ötévenkénti érettségi találkozókon biztosan ott vagyok, ezeken kívül, ha csak tehetem, a kiállítási megnyitókon és más érdekesebb eseményeken. De az alkalmankénti meghívásoknak is szívesörömest teszek eleget. Ám két látogatás között is működik a telefon- és levélkapcsolat: érdeklődéssel figyelem a város életéről kapott híreket... Bariczné Rózsa Mária (Ez a szöveg a városi televízióban 1994. január 5-én elhangzott riport kiegészített és szerkesztett változata) 68
