Bariczné Rózsa Mária et al. (szerk.): Ceglédi kalendárium '95 (Cegléd, 1994)
Kisfaludi Péter: Tisztelt Olvasó!
CEGLÉDI KALENDÁRIUM '95 Markovics Ferenc- Milyen gyermekkori örökségeket, kötődéseket hordozol magaddal?- Az első emlékek a Gombos Lajos u. 19-ben álló családi fészekhez fűznek, ahol is álltunk az udvaron feszes vigyázzállásban, apám állványra rakta a fényképező masinát, majd önkioldóval - mert ő is odaszaladt persze -, megcsinálta a képet. Ezek az első emlékek a családi házzal és a fényképezéssel kapcsolatban. Én ámultán néztem azt a Voigtländer Brillant gépet és kérdeztem apámtól: hogyan lesz ebből majd kép? Úgy - válaszolta -, hogy elviszi a Pesti Anti bácsihoz előhívatni./Akinek nemcsak drogériája, hanem fotólaboratóriuma is volt abban az időben, vagyis a 40-es évek elején./ De - okoskodtam makacsul - a Pesti Anti bácsi nincs itt! Már miért kellene, hogy itt legyen? - kérdezte apám. Mert honnan fogja tudni, hogy melyik oldalamon állt Gabi, a húgom? No, nagy nevetés volt persze a válasz, hogy hiszen ahhoz ezt nem kell tudni. Később kezdtem aztán én is megérteni, hogy a laboránsnak nem kell feltétlenül ott lennie a fényképezésnél. - Ez a Gombos Lajos utca most milyen utca? - Ez most a Köztársaság utca.- Áll még a házatok?- Nagyon sokáig állt, de mára már sajnos lebontották. Az állomástól nem messze épült, a Törteli és a Fürdő utca közötti kis szakaszon. 48-ban adta el a mamám. Elég sokszor elmentem oda, belestem a deszkakerítésen és néztem, vajon mi folyik odabent. És mindig küzdöttem a gondolattal, hogy becsengetek és elmondom, ki vagyok és megkérem az ottaniakat, hadd nézzek szét egy kicsit. Erre persze soha nem került sor. És aztán tavaly /1993- ban/ láttam, hogy lebontották és új házat építettek a helyére. De hát az emlékeimben persze ott van és a sejtjeimben hordozom, amíg élek.- Az eddigiekből kiderült, hogy édesapád is fotózott. Gondolom ez is jelentős örökség számodra.- Igen. Ő hivatásszerűen nem ebből élt, tehát amatőr volt, de azért túl ment azon a hagyományos értelmezésen, amit úgy szoktak hívni, hogy vasárnapi knipszer, vagyis aki csak vasárnap veszi elő a gépet. Ó különböző jeles alkalmakkor, tehát a város jelentős eseményeinél is sűrűn csattogtatta a masinát. Egyébként kevés dologra volt ő büszke, alighanem még a jogi diplomájára is kevésbé, mint arra, hogy a helyi cigányokkal jóba lett és a Szűcs-telepre - kinn, az állomás mellett volt az egyik ilyen „soruk" -, meghívták őt több esküvőre.Egyedüli volt, aki mint nem-cigány vett részt ezeken a jeles eseményeken. Mérhetetlenül büszke volt erre és szenzációs fotókat készített.- Az első ilyen kedves „rácsodálkozás" után Te mikor kezdtél el fotózni?- Már gimnazista voltam, amikor elkezdtem bombázni a kérésemmel, hogy nekem nagyon kellene egy fényképezőgép. Erre ő - nem is elsősorban spórolási célzattal - előbb megtanította nekem az alapismereteket, mert úgy vélte, hogy teljesen felesleges csak kattogtatni a nagyvilágba és aztán vagy lesz belőle valami, vagy sem. Úgyhogy, nekem fújnom kellett a mélységélességi korongot is, amelynek szerepét nagyon sok kollégám sem sejti: mi az a számsor az objektiven. Ezeket betéve kellett tudnom, álmomból felköltve is, amikor végre kaptam egy kis Zorkij fényképezőgépet. Természetesen nagyon boldog voltam és az első tekercs filmmel jártam Cegléd utcáit. Különböző dolgokat vettem fel. Többek között a városi parkban volt akkor egy szökőkút, amiben voltak növények, kövek,' sziklák és a víz mélyén 2-3 teknősbéka is. Ez egy jópofa dolog volt, tetszett, lefényképeztem hát a teknősöket is. Apám ismerte Tóth Istvánt, aki ekkor már vezette a szakkört a kultúrházban és elvitte hozzá ezt az első tekercset. Pista bácsi - mert ugye akkor még bácsiztam - előhívta a filmet és talált rajta egy-két olyan képet, ami eltért a szokványostól. Azt üzente apámnak, hogy „a gyerek jöjjön be a kultúrházba". No, én be is mentem. Bemutatott és egy kis rögtönzött képelemzést is tartott. Többek között ezt a szökőkutas képet is elkezdte elemezni, hogy milyen szép a nádon és a sáson az élfény, a sziklák, meg a víz anyagszerűsége stb.Én meg ott ültem és vártam, hogy mikor tér ki végre a teknősbékákra. Azok ott lappangtak a víz alatt, de hát foltokban, teljesen beleolvadva a környezetbe. Már majdnem arrébb tette a képet, amikor én megszólaltam: „Pista bácsi! És a teknősbékák?" - „Milyen teknősbékák?" - kérdezte vissza. „Hát ott, a vízben!" Nézte, nézte a képeket és így már felfedezte. - „Szóval te ezeket akartad lefényképezni?" - Mondtam, igen. „No, akkor az előbbieket felejtsd el és bizony még egy kicsit tanulnod kell, hogy amit akarunk, azt hogyan emeljük ki a saját szándékaink szerint és a kép érdekében!"- Megmaradtak ezek a régi, ceglédi környezetben született képeid?- Valahol, az „idő mélyrétegeiben", eltemetve nyugszanak a kezdeti „zsengék" negatívjai. A napokban véletlenül - más után kutatva - kezembe került egy fotó, amelyet az Újárok partján készítettem, a házikójukból éppen indulni készülő cigányasszonyokról. A kép számos hazai és külföldi tárlaton szerepelt és talán azt is bizonyítja, hogy az apai érdeklődési terület is átörökíthető, nemcsak más tulajdonságok...- Később volt alkalmad - nem is kicsit - tanulni: évekig fotóriporterként éltél és dolgoztál, de már Budapesten...- Igen. Bevonulásom után nem sokkal egy katonai lap szerkesztőségébe vezényeltek, ott és a MUOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) tanfolyamain tanultam meg a fotóriporteri „alapfortélyokat". Ezzel együtt az én klubhűségem és kötődésem Ceglédhez nem szűnt meg. Az akkori szakkör ugyanis odáig „izmosodott", hogy megkapta a klub titulust, ami nagy elismerést jelentett. Ezt csak néhány terebélyesedő szakkör kapta meg az ország-63