Gergelyné Baktai Júlia (szerk.): Benedek Péter. Válogatás a festőről szóló irodalomból - Pest megyei múzeumi füzetek 11. (Szentendre, 1979)

Móricz Zsigmond: A földmunkás, mint festőművész

Rámnéz, s elmosolyodik. Bajusza szétugrik, s azonnal vissza is helyezkedik.

A kép csudálatos. Olyan, mint egy egyiptomi.

A szemek mint a bálványok szemei. A szája, vastag kegyetlen. Szomorú.

Ebben is a könyörtelen sors igájában élő ember véghetetlen szomorúsága.

Másik kép: „Gáspár József vendéglős, Aquarell, 1925”.

Hallatlan. Egy gazdag parasztvendéglős. Falun. Fehér ing, fehér mellény, rettentően kifaragott tajtékszipka. Szivar. Ahogy azt a szájában tartja. S ahogy néz, a megelégedett ember kövérségében. Félszeme hunyorít a rádagadt szemhéj alatt. Ahogy az a kalap a fején van.

Aztán forgattam a csudálatos képeket. Egyik-másiknál megállók.

„Részegek, Aquarell, 1926”.

Ilyet Rippl-Rónai óta nem láttam. Ez aztán a feneke az élet minden szociális nyomorának. Ahogy ezek az ismeretlen részegek a pálinkaivó ajtajában, a kerítés tövén, egymáson hevernek, mint két disznó. És mégis emberek. Mily egyszerű. S mégis milyen monumentális.

S a könyv végén egy kép: „Várakozó. Aquarell, 1926”.

Egy fehér hárászkendős lány valami korlát mögött. Csak úgy zenélt bennem, ahogy hátat fordítva áll véghetetlen várakozásban.

— Mit vár?

A festő feláll, odajön az asztalhoz.

— Várni kell neki biztosan valakit. Hetipiac után vöt.

Igen. összevásárolt: mellette két kosár. Tele. Három cirokseprű. Valaki azt mondta: Várj meg. Hát ő vár. Vár. Addig vár, míg az a valaki nem jön . . . Azóta az a valaki megjött, ő elment .. . S íme most is vár. Vár . . .

Elővettem egy könyvemet, a „Magyarok” címűt.

Beleírtam, hogy „szeretettel”.

Akkor azt mondtam.

— Na most írja bele a könyvébe, hogy nekem adja. Én is adok egyet.

Azt mondja:

— De én barátságbul akartam ezt adni magának.

30