Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
víziúttal, általában kielégítő kapcsolatot teremt a Duna—Tisza köze és legfontosabb piacai között. Mint hazánk területéről általában, tájunkról is szinte valamennyi vasútvonal Budapestre fut be. Ezeken a vonalakon bonyolódik le a kiviteli szállítások nagy része is. Elsősorban a K-—Ny-i irányú közlekedési vonalak hiánya miatt — amit csak súlyosbít a két határfolyó által alkotott természetes akadály — az ország többi vidékével való közlekedési kapcsolat már nem ennyire kielégítő. Egyes szállítmányok, így pl. a selypi cukorgyárba szállított cukorrépa, kerülő úton, sőt a budapesti pályaudvarok megterhelésével érnek célhoz. 5. A MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉST BEFOLYÁSOLÓ EGYÉB TÉNYEZŐK A történelmi fejlődés, a népesség számának alakulása, összetétele és területi eloszlása, a piacviszonyok, s az ezek kihasználásához lehetőséget nyújtó közlekedési hálózat együttesen jelentik a mezőgazdasági termelést befolyásoló legfőbb társadalmi—gazdasági adottságokat. Ezeken túl azonban még több — a történelmi—gazdasági fejlődésnek esetleg csak meghatározott szakaszaiban fellépő, de hatását még jelenleg is többé-kevésbé éreztető — társadalmi tényezővel is számolni kell. Egyes körzetekben pl. jelentős szerepet játszanak a mezőgazdasági termelés korábbi szakaszából fennmaradt hagyományok. Ezek egyik — többnyire kisebb — része időtálló, a fejlettebb termelési viszonyok között is pozitív jelenség : pl. a többszázéves múltra visszatekintő szegedi és kalocsai fűszerpaprika-, továbbá a Dunapataj—Foktő vidéki ősi zöldség- és főzeléktermelés, vagy a bácskai kukoricatermelő övezet híres sertéstenyésztése. Nagyon sok olyan hagyomány is él még azonban elevenen a Duna—Tisza közi mezőgazdaságban, mely ma már a fejlődés gátjává vált. Ezek közé tartozik elsősorban a folyami ártereken, a Bácskai-lösztáblán, a Gödöllői-dombság területén és a homokhátságon egyaránt fennmaradt magas gabonaarány, mely lényeges akadálya a mezőgazdaság belterjesedésének, s amely a tengeren túli gabonadömping megindulása óta — a háborús időszak kivételével — nem egyszer járult hozzá a mezőgazdaság válságának elmélyüléséhez. Ugyancsak káros a fiatal vetéseknek juhokkal való legeltetése, amely jelenség a homoki juhtenyésztő vidékeken még fellelhető. A legeltetésre használt gabonatáblák a csapadékszegény hátság területén rendkívül kevés szalmát teremnek, s ily módon csökken az egyébként is szűkös trágyatermelés. A gyengébb termőképességű homokterületeken néhány helyen még kétesztendős ugarolást alkalmaznak, az ugart azonban ugyanakkor legelőként hasznosítják. Ennek következtében a harmadik évben egészen fellazított, leromlott homoktalajon folytatják a szántóföldi termelést. A helyi lakosság nemzedékeken át szerzett termelési tapasztalata sem elhanyagolható tényező. Amikor pl. a fasiszta Németország befolyása alatt hűtlenné vált németajkú lakosság helyére a Duna—Tisza köze több községébe új telepesek kerültek, átmenetileg — a kellő termelési tapasztalatok híján — erősen visszaesett a szőlőtermelés színvonala, a szántóföldi művelésen belül pedig gyökeresen megváltozott a vetésszerkezet. A helyi hagyományok mellett bizonyos mértékben a környező területek mezőgazdasági profilja is befolyásolta és befolyásolja ma is a Duna—Tisza közi mezőgazdaság fejlődésének irányát. Ezek a körülmények természetesen 41
