Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)

I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei

rológiai és térszíni viszonyok játszottak szerepet. Nagy részük javításra szorul. Nyáron kiszáradnak s a felső szintek erősen megrepedeznek.

A Gödöllői-dombságon a pannóniai homokot és a futóhomokot lösztakaró borítja, sok helyen pedig a lösz elkeveredett a homokkal. Az uralkodó talajtípusok ma is a barna és rozsdabarna erdőtalajok, mellettük azonban a löszön és a löszös homokon mezőségi jellegű vályogtalajok is kialakultak. A dombságon sok a fiatal, meredek lejtő, amelyeket eróziós barázdák és vízmosások szántottak fel. Országosan is a legerodáltabb területekhez tartozik.

Nemcsak a Gödöllői-dombság egyes részein, hanem a hátságon, Kecskemét, Kiskunfélegyháza és Abony környékén is lösz a talajképző kőzet, s ezen is vályogtalajok alakultak ki. Ugyancsak vályogtalajokat találhatunk jelentős foltokban a Duna menti lapályon is, továbbá az egész Északbácskai-lösztáblán. A barna humuszréteg 60—80 cm vastag, a szervesanyagtartalom 4—5%. E mezőségi talajok vízgazdálkodása szikes altalajuk miatt sok helyen kedvezőtlen.

A Duna—Tisza köze talajainak fizikai állapot szerinti megoszlása hozzávetőlegesen a következő:

a) tájunknak csaknem 40%-át meszes homok borítja;

b) mintegy 2%-án savanyú homok, az előbbihez hasonló laza váztalaj fordul elő;

c) csaknem 10%-os a kötöttebb, lösszel keveredett homok részesedése;

d) a meszes, löszös vályogtalajok a felszínnek több mint 20%-át fedik;

e) nem sokkal marad 10% alatt a szikes talajok aránya;

/) 5% körül mozog az időszakosan vízjárta területek részesedése;

g) a terület fennmaradó része (kb. 14—15%) beépített terület és erdő.

7. Növényvilága szempontjából is az Alföld egyik jellegzetes résztája a Duna—Tisza köze, növényföldrajzi határa azonban Ny-on túlnyúlik az általunk körülhatárolt területen. A táj belső növényföldrajzi tagolódása megfelel a nagyobb morfológiai egységek elkülönülésének, azaz egymástól eltérő növényzete van a Duna ill. a Tisza árterének, a hátságnak, valamint a Gödöllőidombságnak s az Északbácskai-lösztáblának.

A Duna—Tisza közének flórája — mint nagyobbrészt az Alföldé is — a környező hegy- és dombvidékekről származik, elsősorban a dolomitterületekről.

Az árterek jellemző növénytársulása az elsősorban fűz- és nyárfaligetekből, helyenként pedig tölgyesekből is álló ártéri erdő. A Duna egykori kiterjedt ártéri erdei csupán a szigeteken (ideértve a Csepel-sziget D-i részét is), valamint Baja környékén maradtak fenn nagyobb kiterjedésben. A Tisza menti galériaerdők még jobban kipusztultak, csupán néhol (Alpár) lelhetők fel, egyébként már csak fűzfasorok, facsoportok őrzik emléküket. Mindkét ártér növényzetét kiegészítik olyan növények is, amelyek a hegyvidékekről érkező vizekkel vándoroltak ide, s a folyópartoktól távolabb már sehol sem fordulnak elő.

A hátság természetes növénytakaróját csak azok a bucka vidékek őrizték meg, amelyek sem mezőgazdasági művelésre, sem pedig erdősítésre nem voltak alkalmasak. Jellemző növényei a fehérnyárfa, boróka, valamint a ritkás gyepszőnyeget alkotó homoki csenkesz, s a homok növénytakaróját kiegészítő árvalányhaj, különböző egyéves füvek, mohák, zuzmók. Ahol a homok táperőben gazdagabb, azaz erdőtalajjá képes alakulni, ott a ritkás nyárfások helyett kocsányos tölgyerdőket találunk, amelyek az alföldi éghajlat mellett a legmagasabb fejlettségű növényszövetkezetet jelentik. Mivel a tölgy erősen vízigényes, csak ott fordul elő, többnyire ritkás állománnyal, ahol magasabban áll a talajvíz.

23