Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
kezetek árubaromfitenyésztő jellegét — amely azonban alacsony színvonalú — az is alátámasztja, hogy a közös állománynál lényegesen nagyobb a háztáji gazdaságokban megtalálható baromfilétszám, ami bőven kielégíti hússal, tojással stb. a termelőszövetkezeti tagok szükségleteit. A háztáji gazdaságokban van az összes baromfinak 5,3%-a, a tyúknak 5,1%-a, a lúdnak 6,6%-a, a kacsának 7,5%-a és a pulykának 7,3%-a. Termelőszövetkezeteinkben a baromfitenyésztésnek ilyen elhanyagolása káros jelenség, mert ennek fontos jövedelmi forrásnak kellene lenni, különösen most, amikor még mindig nagy a takarmányhiány, alacsony színvonalú és kicsi az egész állattenyésztés. A baromfiállomány összetétele azonban — amire már az előbbiekből is következtetni lehet — kedvezőbb, mint általában, mert itt csak 67% a tyúkféle, és magasabb a lúd, kacsa, pulyka részesedése. Az állami gazdaságokban már több a baromfi, de még így is alig haladja meg az egy százalékot (1,2%). Az állomány összetétele jobb, mint az egyéni gazdaságokban, de rosszabb, mint a termelőszövetkezetekben. Itt főleg a pulykatenyésztés emelkedik ki: a baromfiállománynak 21%-a. A tyúk aránya 77%. a) Tyúktenyésztés A baromfifélék közül az elmúlt időszakban számbelileg legtöbb volt a tyúk, és ma is ez a legnagyobb létszámú, a teljes baromfiállománynak 91%-a. Természetesen a tojástermelés szempontjából elsősorban a tyúk jöhet számításba. Egy tyúk a Duna—Tisza közén évente átlagosan kb. 90—100 tojást tojik. A lakosság mindennapi tojásszükséglete és a tyúk könnyű tartása következtében elsősorban az egyénileg gazdálkodók körében széleskörű a tenyésztése. Az összállománynak nagy része, 98,9%-a az egyénileg gazdálkodók, a termelőszövetkezeti tagok háztáji gazdaságaiban és nem mezőgazdasági foglalkozásúak birtokában van. A szocialista szektor állománya igen kicsi. A termelőszövetkezetek mindössze 0,1%-kal, az állami gazdaságok pedig 1%-kal részesednek az összesből. Az a körülmény, hogy a tyúk a napi szükségletek — tojás, hús — kielégítésére szolgál, indokolja tenyésztésének általános jellegét, és így nem is alakultak ki olyan körzetek, melyek között számbelileg lényeges eltérések lennének. Természetesen ez nem jelent teljes egyöntetűséget, mert számos településben nagyobb arányú a tenyésztése. Számszerűleg a legtöbb tyúkot a nagyobb városokban (Kecskemét, Cegléd, Kiskunfélegyháza, Csongrád, Nagykőrös, Kiskunhalas, Szeged) tenyésztik. Ugyanez volt a helyzet 1935-ben is (119. ábra). Az elmúlt években — 1954 és 1957 között — a tenyésztés fellendülése általános, de különösen kiemelkedik a fővárostól D-re, DK-re fekvő terület (ráckevei, dabasi, monori járás) és a Duna—Tisza közének D-i része (kalocsai, kiskőrösi, bajai, kiskunhalasi, szegedi járás és Csongrád környéke). Ezeken a területeken 50—85%-os a növekedés, míg területünk többi részén 40% alatt marad a gyarapodás aránya. A Duna—Tisza közén 1957-ben átlagosan 42%-kal több a tyúk, mint 1954-ben. A termelőszövetkezetekben említésre méltó tyúktenyésztés inkább csak a Duna—Tisza közének középső és D-i részén van, a ceglédi, kiskunhalasi, kiskunfélegyházi és a bajai járásban, de megközelítőleg sincsenek kihasználva még itt sem a tenyésztésben rejlő gazdasági lehetőségek. Az állami gazdaságok 249
