Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)

III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete

egyénileg gazdálkodók és kis mértékben a nem mezőgazdasági foglalkozásúak tenyésztik.

A tenyésztés csúcspontját 1954-ben érte el, de ettől kezdve a termelési biztonság és kedv növekedésével, a termelés fokozatos fejlődésével a kecsketenyésztés hanyatlásnak indult, és három év alatt a Duna—Tisza közén kb. 42%-kal lett kevesebb az állomány létszáma.

A kecskeállomány sűrűsége nagyjából hasonlóan alakult, mint 1935-ben (118. ábra). Kiemelkedik tenyésztése a főváros környékén, a már említett területi elhelyezkedésben. Budapest közelében a kecskeállománynak ez a nagy sűrűsége azzal magyarázható, hogy a közeli települések lakosságának jelentős százaléka (20—25% felett) ipari foglalkozású; ezek gyakran saját házzal, kerttel rendelkeznek, de földjük nincs, vagy csak egészen kevés, így szarvasmarhát tartani nem tudnak, s tejszükségletük fedezésére kecskét tenyésztenek. Emellett a főváros körüli zöldségtermelők körében is elterjedt a kecsketartás. Természetesen ezen a területen legnagyobb a nem mezőgazdasági foglalkozásúak állományának részesedése (a váci, gödöllői és a monori járásban 25—40%).

A Duna—Tisza köze többi részén a gazdálkodók tenyésztése adja az állomány túlnyomó részét. A növekedés ütemében eltérés tapasztalható területünk É-i, továbbá a középső és D-i része között. Kisebb a számszerű gyarapodás ott, ahol már az elmúlt időszakban is nagyobb létszámú volt az állomány.

244