Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)

III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete

F) AZ ÁLLATÁLLOMÁNY TRÁGYATERMELÉSE A mezőgazdasági termelés fellendítése, a termésátlagok növelése kellő trágyá­zás nélkül lehetetlen. A szervestrágyázás nagy jelentősége annál inkább kiemel­kedik, mivel talajaink erősen kizsaroltak, tápanyagban, szervesanyagban szegé­nyek. A Duna—Tisza köze trágyaellátottsága igen rossz. Az összes szántóra szükséges trágyamennyiségnek csak alig több mint a fele van meg. Az ala­csony trágyatermelésnek főleg az az oka, hogy kicsiny a számosállatsűrűség, az összes számosállatból kevés a szarvasmarha, amely a legtöbb trágyát szol­gáltatja, továbbá főleg a terület középső nagyobb részén, a kiterjedt legelő­kön magas a legeltetés aránya, amely nagy trágya veszteséget okoz. Veszteség azonban más oldalon is mutatkozik. A helytelen és korszerűt­len trágyakezelés következtében az állatállomány által megtermelt egyébként is kevés trágya sokat veszít tápanyagtartalmából. Sokszor valóságos szemét­teleppé válik, az eső kilúgozza, a napsütés kiszárítja a szántók értékes táp­anyag-utánpótlását. Ilyen körülmények között gyakori jelenség, hogy a föl­dek már csak értékben erősen megcsökkent szervesanyag-utánpótlást kapnak. Trágyagazdálkodásunk is jellemzi a gazdálkodás korszerűtlenségét, az új agro­technikai elvek alkalmazásának hiányát. Tehát ebben a tekintetben is tovább kell lépni. A trágyatermelés növelésének szükségességét több tényező is indokolja. Jelenleg a szántóföldi növénytermelés termésátlagai igen alacsonyak, és ezt feltétlenül növelni kell, de a kevés trágya erősen korlátozza ennek a lehetősé­gét. Szántóinkra ugyanis legalább minden 4 évben 120—140 q szervestrágyát kellene juttatni, ami 30—35 q-ás évenkénti mennyiséget jelent. Ezt a mennyi­séget a jelenlegi állatállománnyal megtermelni lehetetlen. A Duna—Tisza közén a községek 33%-ában a szükséges trágyamennyi­ségnek fele sincs meg. A települések 40%-ában 50—60%-ig, további 23%-á­­ban pedig 60—80%-ig biztosított csak a szántók termőerejének istállótrágyá­val való növelése. Áz igények teljes, 100%-os kielégítése a községeknek mind­össze 4%-ában lehetséges. Ezek alapján a Duna—Tisza köze trágyaellátott­sága igen rossznak mondható. Felesleggel csak néhány község (1,5%) rendel­kezik. Ezekben a helységekben (Ácsa, Csővár, Gyón, Sződliget) az 1 kh szán­tóra számított évi trágyatermelés a 35 q-t meghaladja. A Duna—Tisza köze az ország egyik legfontosabb szőlő-, gyümölcs- és zöldségtermelő tája. Az pedig közismert, hogy a szőlő, gyümölcs, zöldség trágya­igénye magasabb, kb. kétszerese a szántók szükségletének. Az öntözéses gaz­dálkodás is több trágyát követel. Ilyen körülmények között a trágya meg­felelő felhasználása, helyes elosztása sok gondot okoz. Istállótrágyával a talaj­erő-visszapótlásnak csak egy részét lehet megoldani, s a tőzeg felhasználása is csak részben és időlegesen pótolja a hiányt. A Duna—Tisza köze mezőgazdasága már arra sem számíthat, mint eddig, hogy az ország más részéből, főleg a Tiszántúlról kapjon trágyát, mert a mezőgazdaság fejlődésével a készletek ott is felhasználásra kerülnek. A trágyatermelés növelése nélkül a mai termelési színvonal is alig tartható fenn, ugyanakkor további belterjesedési folyamatnak kellene bekövet­keznie. A nagymérvű szervesanyaghiányt még súlyosbítja a hatalmas kiterje­désű homokterület fokozottabb igénye. A homok közismerten ,,trágyafaló”, benne a szervesanyag igen gyorsan elbomlik. Ennek ellensúlyozására a homoki 16 Duna—Tisza köze 241

Next

/
Oldalképek
Tartalom