Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
agyag is fellelhető, ám ezek elterjedése jelentéktelenebb. Sajátos adottságuk és jelentős előfordulásuk miatt külön meg kell említeni az időszakosan vízjárta területeket, hozzátéve azt is, hogy a mai szikesek a szabályozási munkálatok előtt részben szintén ebbe a kategóriába tartoztak. A felsorolt Duna—Tisza közi talajféleségek eloszlásában felismerhető a Kiskunság hordalékkúp jellegéből adódó sugaras tagoltság. A különböző mezőgazdasági talajok — az altalajviszonyoktól függően — sugarasan ÉNy—DK-i irányban húzódnak, hol megszakítatlan sávokban, hol egymást követő foltokban, az elhalt Duna-ágak s a köztük emelkedő víznemjárta térszínek vonulásának megfelelően (8. ábra). A legnagyobb kiterjedést a homoktalajok érik el; elsősorban területünk közepét uralják. A 60—70 km széles homokvidéket keskeny vályog-, szikesés vízjárta szalagok szabdalják fel. A pleisztocénban a Duna és mellékágai által lerakott homokon és kavicson kívül eolikus üledék, lösz is keletkezett, amely a homokkal többszörösen váltakozó rétegekben építi fel a térszínt, de sok helyen, mint Kecskeméttől kezdve DK felé, ma is a felszínen van. A terület felépítésének sajátosságai a talajszelvényekben is fellelhetők. Az altalajban 1—2 m mélységben sok helyen eltemetett iszapos vagy humuszos szintek helyezkednek el, amelyeket a fák gyökérzetükkel elérhetnek, kihasználhatnak. Ezek a talajok sokkal termékenyebbek, mint a teljes egészében laza homokból álló talajok. Sok helyen a homok mozgása csak a közelmúltban szűnt meg, még el sem humuszosodott, s a táj megőrizte jellegzetes futóhomokbuckás képét: a magasabb részeket árvalányhajas, ritka gyep borítja, amelyet borókabokrosok szakítanak meg, míg a talajvízhez közelebbi, mélyebb területeket nyárfalígetek borítják (Bugac, Izsák, Illancs). A Duna—Tisza közének futóhomokja szénsavas meszet tartalmaz, s ha elegendő kolloid és humusz halmozódhat fel, mezőségi szelvények alakulnak ki. Általában azonban a futóhomoktalajok szelvénye egyöntetű, rétegezetten. Ahol azonban csak lepelhomok takarja a felszínt, alatta pedig humuszos vagy iszapos réteg húzódik és a talajvíz nincs 2—3 m-nél mélyebben, ott a futóhomokfelszín ellenére fás növényzet telepíthető rajta. Kedvezőbb a humuszos homoktalajok rétegződése: 20—40 cm vastag, 1—2% szervesanyagot tartalmazó humuszréteg fedi ezeket, ami a mezőgazdaság szempontjából kedvező előfeltételeket nyújt. Mind a laza homoktalajnak, mind a humuszos homoknak rossz a vízgazdálkodása, a vizet gyorsan levezetik a mélyebb talajrétegekbe; csak igen kis mennyiséget képesek a gyökérzónában visszatartani, ezért a növény úgyszólván mindenkor a lehulló csapadékra és a harmatra van utalva. A csapadékvizekkel együtt a tápanyagok is a talajvízbe mosódnak le, mivel tartalékolásukra nem áll rendelkezésre elegendő szervesanyag vagy agyag. A homokvonulatok közötti mélyedésekben a magas talajvíz hatására nagy területeket foglalnak el a tőzeges láptalajok, kotús rétek vagy a vályogos, ill. homokos réti talajok. Ugyancsak réti talajok, tőzeglápok alakultak ki a Duna lapályán Baja környékén, valamint a homokhát pereme mentén, a Vörösmocsár vidékén. Gyakori ezekben a talajokban a mészfelhalmozódás, mészkőpad formájában. Nagy területeken, de különösen Kalocsa környékén, ahol a talajvíz már 3 m körül helyezkedik el, a réti talajok a mezőségi talajokkal mutatnak sok hasonlóságot. E termékeny talajok humuszrétege 60—70 cm vastag, szervesanyagtartalmuk 3—5%. A homokhát D-i részén, valamint a Duna-völgy K-i szegélyén húzódnak a meszes-szódás szikesek összefüggő vonulatai, amelyeknek keletkezésében hid-21
