Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
50-69 70-79 80-89 100. ábra. A magyar szürke fajta szarvasmarha százalékos aránya az összes állományból A fejlődés nagy ütemének eredményeként 1935-re az egész Duna—Tisza közén, néhány község kivételével, 50% alá csökkent a magyar fajta részesedése, holott 1895-ben a mai Bács—Kiskun megyének megfelelő terület túlnyomó részén még 90—100%-os volt a magyar szürke aránya. Igaz, hogy a főváros közelében főleg a mai Pest megyének megfelelő terület nagy részén már ekkor is 50% felett volt a jól tejelő nyugati fajták — a piros tarka — részesedése. 1895-ben a magyar fajta a Duna—Tisza köze D-i részén csak két községben nem érte el a 70%-ot, ugyanakkor öt községben 100%-ig magyar szürke szarvasmarhát tenyésztettek (100. ábra). A fajtaösszetételben azonban már az első világháború előtti időben is számottevő a változás. Elsősorban a Bácskailösztáblán indult meg a belterjesebb fejlődés. Ez következik abból is, hogy a jó minőségű vályogtalajok, a kedvező éghajlati adottságok elsősorban a növénytermelésnek, ezen belül a takarmánytermelésnek kedveznek, ennek következtében a rétek, legelők feltörése itt a legnagyobb arányú. Nem volt ilyen gyors az átalakulás a dunai árterület D-i részén és a homokhátságon. Ennek oka részben a vályogterületeken meglevő nagybirtok hatása, melynek szüksége volt az igásállatra (ilyen szempontból a magyar fajta ökör kiváló), a homokhátságon pedig még mindig kiterjedt legelők álltak rendelkezésre, és a piaci kapcsolatok is rosszabbak voltak. A kalocsai, kiskőrösi járásban és Kiskunhalas környékén részesedése elérte ill. meghaladta a 70— 175
