Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
teremtené a magasabb színvonalú legeltető szarvasmarhatenyésztés lehetőségét ill. alapját, a gyenge legelők pedig a juhászattal hasznosíthatók. A Bácskai-lösztábla középkötött vályogtalajai igen alkalmasak a takarmánytermelésre, és a hagyományoknak megfelelően az istállózó szarvasmarhatenyésztés mellett a sertéstenyésztés (hússertés), hizlalás a legelőnyösebb. A Duna völgyében már valamivel rosszabbak a takarmánytermelési adottságok, itt már megfelelőbb a külterjesebb szarvasmarhatenyésztés és a sertéshízlalás mellett a süldőnevelés, a szikes legelőkön pedig a juhtenyésztés. A Duna—Tisza köze É-i részén, a főváros környékén a piaci adottságoknak és szükségleteknek megfelelően a szarvasmarha- és sertéstenyésztést kell különösen fejleszteni; a takarmánytermelési lehetőség is megvan. Az állattenyésztésben ma már a minőségi fejlesztés a fő feladat, amihez azonban a jelenleginél sokkal nagyobb takarmánytermelés szükséges. A szálasok — főleg a lucerna — és a szemesek vetésterületét egyaránt növelni kell, még a gabonavetésterület csökkentése árán is. A szilárd takarmánybázis megteremtésével lehetőség nyílik az egész mezőgazdasági termelés fellendítésére. В) AZ ÁLLATTENYÉSZTÉS FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE 1895-IG Magyarország a maga nagyméretű állattenyésztésével a középkor folyamán Közép-Európa húskamrája, hússzállítója volt. Elsősorban a szarvasmarha szerzett nagy hírnevet. Ezt bizonyítja, hogy а XVI. sz. első negyedében München, Nürnberg, Bécs, Regensburg, Velence és a Morva tartomány évente több tízezer magyar marhát vásárolt fel. Ez a kereskedelem azonban a török pusztítás nyomán jelentősen hanyatlott, de teljesen nem szűnt meg. A török uralom időszakában a Duna—Tisza közének nagy része elnéptelenedett, de ez nem eredményezte az állattenyésztés teljes megsemmisülését. A török ugyanis nem gátolta a marhatenyésztést; ha számára az adót (harmincadot) befizették, engedélyezte a kereskedést is, másrészt pedig a kietlen pusztaságban könnyebb volt a rabló csapatok elől is az állatokkal menekülni; a földművelés sokkal bizonytalanabb volt. A Duna—Tisza közén a lerombolt falvak helyén nagy kiterjedésű legelők keletkeztek, melyek azonban egyre romlottak. Á fátlan, taposástól fellazult homokot kikezdte a szél, és szinte sivár futóhomokterületté változtatta a Duna—Tisza közötti hátságot, melyen csak kevés élelmet talált a jószág, különösen nyáron. Legjobb legelőkkel és főleg rétekkel a Duna menti árterület rendelkezett, amely ebben az időben még igen vizenyős, zsombékos volt, és dús legelőin kövérre hízott a jószág. A török uralom idején — annak ellenére, hogy az engedélyezte az állattartást — nem fejlődött kellő mértékben az állattenyésztés, mert a lakosság száma nagymértékben megcsökkent, a régebben kiváló kövér legelők pusztulásnak indultak, adót kellett fizetni a töröknek, és emellett az osztrákok állandóan emelték — főleg a XVI. sz. utolsó negyedében — a marhahajtás vámjait, ami ugyan számukra óriási jövedelmet jelentett, de veszélyeztette a magyar állattenyésztés fejlődését. A Duna—Tisza köze állattenyésztésében azonban a legnagyobb pusztulás a XVII. sz. végén, a török kiűzése után következett be. A bevonuló császári seregek és biztosok ezen a területen minden marhát szabad zsákmánynak nyilvánítottak, aminek az eredménye több tízezer marha elrablása, az országból való 171
