Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)
III. fejezet
73. §. Folytatás III. Hazánk mint bortermelő ország rég idők óta nagy hírben állván, feladatunk az kívánja, hogy a felhalmozott általános adatokban meg ne állapodjunk, hanem a magyar bornak azon nemeit is kiemeljük, melyek vagy akkor is már különös becsben álltak, vagy a később nagyobb hírre emelkedett, nemesebb borainknak régibb előzményeit képezték. Ilyen borok a következők voltak: 1. A szer érni bor - hol a szőllők mívelése már a rómaiak korában kezdődött (20. §. IV. 2.), s okunk van feltenni, hogy a népvándorlás alatt meg nem szűnt, hanem bizonyos folytonosság szerint a magyar honfoglalás koráig eltartott. Annyi bizonyos, hogy Szerém vidéke már szent István korában nem csekély nevezetesség hírében említtetik (pl. az 1015-ös pécsváradi alapítólevél); s hogy - noha hiteles kútfői adatok hiányában a részletek kifejtésébe nem bocsátkozhatunk - azért a XIII. századnak kezdetén a bélakuti alapító levelében a szerémi szőllőmívelés fontosságára mégis azonnal ráismerhetünk. Általán véve úgy látszik, hogy, miután a rómaiak kezdték meg a szerémi szőllőmívelést, annak emelésére később is - s kiválólag IV. Béla kora óta - olasz befolyás folytonosan hatott. A bélakuti cisterciták is Olaszhonból (Campaniából) származtak. Különben a szerémi szőllők egy 1237-ki osztálylevélben is mint nagy értékű birtok említtetnek. Legjobb bornak pedig azt tartották, mely lábbal tapostatott ki. 2. A tokaji bor - melynek termeléséről s általán a Hegyalja szőllőinek míveléséről a IV. Béla király előtti időből 82
