Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)
XI. fejezet
egynéhány szempillantás után önként elmennek dolgokra. - Déli nagy melegekben, vagy mikor sok mézharmat volt; akkor kell körűlöttök nagyon vigyázva járni. A’ kit pedig már egy megpessétel, tsak jó lessz ha elballag vele, mert azt azon nyomon több is érheti. A’ ki gyakran és bátran forog köztök, de vigyázva bánik velek, ára szinte ráesmernek, és nem örömest bántják: de ha megfut valaki előttök; az ollyan, kevés munkát viszen rajtok végbe, lárva nélkül. Hátulról legkönnyebb velek bánni; másképp’, ha valamit akar velek az ember mivelni, vigye ki a’ többi közzűl. - Eggyik embert inkább megtsípi a’ méh, mint a’ másikat: a’ kutyának, matskának azon nyomon passust ád, mert a’ szagát nem szenvedheti. Eggyik emberen feldagad a’ méhtsípés’ hellye, sőt fel is hójagzik, ’s tele van vízzel, mintha hójagoztatót (vesicatoriumot) tettek volna a’ testére; másikon meg se láttzik. Ha nagyon mérges ’s osztán nagy melegben, és ha mérges mézharmat volt, sokkal mérgesebb a’ méh’ tsípése, mivel’ nagyon meggyűl méreggel a’ fúlánkja’ tövében való méreghójag. Ollyankor óránként, sőt napról-napra dagad a’ tsípés hellye, és négy nap’ is alig múlik egésszen el. A’ bámész ember, a’ ki a’ szájával is szokott vis’gálódni, legveszedelmesebben járhatna a’ méhek körül, kivált’ nagy fáról kell levenni a’ rajt, ’s a’ szájába repülne a’ méh, ’s a’ nyeldekló'jébe botsátaná a’ fulánkot. Ha ollyan szerentsétlenség esne valakin, hogy a’ méhek sereggel rátámodnának, mely megeshetik, ha szerentsétlenségből a’ kas felfordúlna és nagyot esne: illy énkor, legjobb mesterség 350