Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

VII. fejezet

Tizenhatodik századi dinnyetermelésünk egyik legszebb és legérdekesebb része az úgynevezett dinnyeszedet, avagy dinnyeszüret volt. Épp oly vidám és kedvelt ünnepség volt ez, mint a szőlőszüret. Aztán minden ízében magyar mulatság volt az. A mikor a dinnyeérés ideje elérkezett, azaz mikor a dinnye zsendülni kezdett, mindenki hazasietett, hogy a kert első örömeit élvezze. A dinnyeszüretre épp úgy elhívták a vendégeket, mint a borszűrésre. S ha a várt vendégek megérkeztek, megkezdődött a dinnyekóstolás vidám tréfa, enyelgés és muzsikaszó mellett. Mivel a sok dinnye hamar megártott, a harmadnapos hideglelés ugyancsak járta. S hogy a gyomorrontás sem volt ritka, mondanunk sem kell. A dinnyeevés ártalmas hatását úgy próbálták kikerülni, hogy sok és jó bort ittak. Lehet különben, hogy a dinnyeszüret csak alkalom volt arra, hogy a boritalnak ereszkedhessenek. Azt a bort, a mit ilyenkor ittak, dinnyéhez való bornak vagy dinnyebornak hívták. Az ilyen bort rendesen a dinnyeszüret alkalmával küldözgetik egymásnak. Még Pázmány Péter is kapott ilyet, s a küldő megírta neki, hogy e bor igen alkalmatos a dinnye krudelitásának dirigálására.

A régi magyar kastélyoknak és udvarházaknak igen kedvelt mulatsága volt a dinnyeszüret. Még a fogságban levőket is azzal vigasztalgatták, hogy dinnyeérésre kiszabadulnak. Héderváry György például 1535-ben a laibachi tömlöczben szenvedő bátyjának írja: „Istenért kérlek, ne bánkódjál. Még az dinnyeéretre hazahozatlak. Jó bort is ihatunk majd!” (1535. júl. 13.)

2x8