Bálint Lászlóné et al.: 35 éves a Várkonyi István Általános Iskola 1962 - 1997 (Cegléd, 1997)

“Az emberélet útjának felén... ”

Tíz éwel ezelőtt abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a volt diákok nevében én mondhattam beszédet az iskola fennállásának huszonötödik évfordulóján, a városi sportcsarnokban.

“A Várkonyi” azóta harmincöt éves lett - eljutott tehát “az emberélet útjának felé”-hez.

S mi, akik első diákjai voltunk, bizony, már túl vagyunk a dantei koron, s úgy tekinthetünk volt iskolánkra, mint öcsénkre vagy húgunkra.

Mégsem le-, hanem fölnézünk rá, mert nekünk - akkor is, amikor diákjai voltunk, s azóta is - “ő” nem gyerek, hanem felnőtt: alma mater.

S most, hogy emlékeimet - mint tíz évvel ezelőtt is - ismét felidézem: újra látom magamat, amint a cifrakerti tanyai iskola éppen megszűnt felső tagozatának hetedik osztályából kikerülve, az augusztus végi nyárban, a dűlőút porában föl-alá járkálva tanulom a verset, amit majd új - városi - iskolám tanévnyitó ünnepségén elmondok. (Kezembe kerül néha a fénykép: egy mikrofon mögött állok. Háttal az iskolának, amely aznap és abban az órában “született”, amikor a verset elszavaltam.)

Én csak egy évig voltam - nyolcadikosként - az akkor még nem is Várkonyi, hanem Széchenyi úti iskola tanulója. A kis cifrakerti iskolából mindössze hárman kerültünk - csak annyian voltunk ott hetedikesek - az új iskola nyolcadik osztályába. Velünk jött Báli Ferenc tanár bácsi is, aki aztán az új iskolában is tanított bennünket. (Nekem ő jó ideje “Feri bátyám”, mert - éppen huszonöt éve ennek is már - ugyanarra a pályára léptem, amin előttem haladva ő egyengette az utamat - nemcsak kint, Cifrakertben, s nemcsak a ceglédi egy év alatt, hanem később is.)

Nekem és tanyáról jött társaimnak teljesen új világ volt a városi iskola. Új világ a hatalmas épület, a sok tanár és a rengeteg nyüzsgő gyerek. Nemcsak a bejárást és annak nehézségeit kellett megszoknunk (télen a várakozást a késve érkező buszra - amit néha nekünk kellett megtolni, hogy a “betegeskedő” jármű folytatni tudja útját velünk a városba -), hanem azt is, hogy egy tanteremben egyszerre csak egy osztály tartózkodott, s a tanár csak velünk foglalkozott - nem úgy, mint az “osztatlan” tanyai iskolában, ahol a közös teremben egyszerre több, igen kis létszámú osztály dolgozott egymás mellett - az egyik “közvetlen”, a többi “önálló” órán.

Most, hogy harmincöt év után visszatekintek “egykori iskolámra”, magam is meglepődve tapasztalom, hogy egyes események és arcok