Calvin Synod Herald, 2017 (118. évfolyam, 1-12. szám)
2017-09-01 / 9-10. szám
14 CALVIN SYNOD HERALD A reformáció öröksége „És most, atyámfiai, ajánlak titeket az Istennek és az őkegyelmessége igéjének, a ki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt.” (ApCsel 20,32) Azon az ünnepen, amelyikre minket minden évben az október 31-ike emlékeztet, sokszor elmondották már templomokban, emlékünnepélyeken, hogy mit bízott reánk örökségül a reformáció; mik azok a drága kincsek, amiket őseink reánk hagytak, hogy megőrizzük, fejlesszük őket, sáfárkodjunk velük. Ez az Ige most nem arról beszél, hogy valamit reánk bíztak, hanem fordítva: arról szól, hogy minket bíztak rá valakire. A reformáció nemcsak azt jelenti, hogy reánk van bízva valami, hanem azt is, hogy mi vagyunk rábízva valakire. íme: „És most atyámfiai ajánlak titeket az Istennek és az O kegyelmessége igéjének, a ki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt.” (ApCsel 20,32) Hadd próbáljam Isten Szentlelke segítségével megmagyarázni, mit jelent ez! Pál apostol mondja ezt az efézusi gyülekezet véneinek, amikor búcsúzik tőlük. Három esztendőt töltött közöttük, sok drága órát éltek át együtt, Istennek sok nagyságos dolgát tapasztalták meg együtt, sok közös imádságban forrott össze már a lelkűk. Az időeljárt, mennie kell, itt a búcsúzás pillanata. Akármilyen szívesen maradt volna még, és akármilyen szívesen tartóztatták volna még az efézusiak: nem lehet, menni kell! Új munka, új feladatok elvégzése vár reá másutt. De ha elmegy is Pál: az Isten marad! És ez a fő! Emberek jönnek és mennek: Isten azonban mindig marad! Ezért mehet Pál nyugodtan tovább. Még akkor is ha előre tudja, hogy emberileg szólva kritikus helyzetben hagyja hátra a gyülekezetét. Meg is mondja nekik: „Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jőnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják.” (ApCsel 20,29-30). De éppen ezért mondja: „Most ajánlak titeket az Istennek”, más szóval: most rábízlak titeket az Istenre. Eddig én viseltem gondotokat, eddig rám voltatok bízva, most azonban már teljesen rábízlak benneteket az Úrra! De sok embernek, hívőnek jelentett már ez vigasztalást a halálos ágyon, hogy akiket szeretett, akiket itt kellett hagynia, azokat rábízhatta az Istenre. Bizony nem lehet könnyű egy édesapának elválni a szeretteitől, amikor tudja, érzi, hogy még olyan nagy szüksége volna rá a családjának. Mi lesz a kicsinyeivel, ha ő nem tud gondoskodni róluk? De, aki igazán hitben tudja mondani: „És most atyámfiai ajánlak titeket az Istennek”, vagyis rábizlak benneteket az Úrra, - az nyugodtan csukhatja le a szemét, és mehet tovább egy másik világba, új feladatok felé. Ezt tették a reformátorok az egész egyházzal: újra rábízták egészen az Úr Istenre! Mindazokat a szálakat, amelyek az évezredek folyamán hozzákötözték az egyházat a hagyományokhoz, emberi rendelésekhez, emberek személyéhez, a reformátorok gondosan kioldották, eltépték, elvágták, hogy Krisztus népét semmi ne akadályozza abban, hogy valóban egészen Krisztusé legyen! Nem a maguk személye köré akartak híveket toborozni, nem megkötni akarták, hanem éppen fölszabadítani az egyházat. Egész törekvésüknek valóban a lényegét fejezi ki ez az Ige: „És most atyámfiai ajánlak titeket az Istennek!” Ezért akármennyi kegyelettel gondolunk is e napon a reformátorok áldott személyére, - Luther Mártonra, Kálvin Jánosra, Zwinglire, Melanchtonra, Knoxra, Dévai Bíró Mátyásra, Mélius Juhász Péterre, meg a többire -, számunkra még az emlékünnepélyen sem ők a fontosak, hanem ünneplésünkkel, hálánkkal, dicséretmondásunkkal forduljunk, az ő Uruk és a mi Urunk felé, Akire mi is rábízattunk. Egyébként ők maguk tiltakoznának legjobban ünneplésük ellen, hiszen mindnyájan, mindig túlmutattak önmagukon arra a Valakire, Akinek ők is csak alázatos, gyarló szolgái voltak! És milyen jó, hogy ezt tették, hiszen ők ahogy jöttek, el is mentek, - de megmaradt az Úr. Ne visszafelé nézzünk hát a múltba, hanem fölfelé Arra a Krisztusra, Akié vagyunk, Aki nem múltbeli emlékeken át, hanem itt és most szólít meg az O Igéjével! „És most atyámfiai ajánlak titeket az Istennek” - mondja Pál apostol és hozzáteszi: „és az Ő kegyelmessége igéjének”. A mondat e második részével nem mond semmi újat, inkább csak magyarázza az első rábíz Istenre, azt jelenti, hogy rábíz, odaállít bennünket az O részt. Az, hogy kegyelmessége Igéje alá. Igen éppen ez volt a reformáció lényege, hogy az egyház újra odakerült, odaállíttatott az Isten kegyelmességének az Igéje alá. Mintegy ráeszmélt arra, hogy milyen nagy kegyelem az, hogy Isten szól, beszél hozzánk. Szóba áll velünk, olyan emberekkel, amilyenek mi vagyunk: ilyen méltatlanokkal, bűnösökkel, lázadókkal, utolsókkal. Nem csodálkoztál-e még soha rajta, hogy Isten szóba áll veled? Korántsem olyan természetes dolog ez, ami fölött egyszerűen napirendre lehetne térni! Nem tudom, hogy mit fog mondani, de az a tény, hogy szóra érdemesít, üzen, - nekem! Észrevesz, lehajol hozzám - ez nagy-nagy kiváltság! És az egyház éppen azoknak a kiváltságosoknak a társasága, akikhez lehajlik a mindenség Ura, akikhez szava van! De nemcsak az a kegyelem, hogy szól az Isten, hanem még sokkal nagyobb kegyelem az, amit szól. Mert miről szól az O Igéje? Az 0 kegyelméről! Nem a haragjáról, nem a bosszújáról, - hanem arról, hogy O kegyelmes és irgalmas Isten, hogy Jézus Krisztusban elvégezte a megváltás művét az egész T
