Calvin Synod Herald, 2017 (118. évfolyam, 1-12. szám)
2017-01-01 / 1-2. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 is el lehetett menni. Igazi igény volt akkor erre a gyülekezetre. Vasárnaponként kettő, hétköznap esténként ismét csak két istentisztelet tartottak. Aktív egyházi élet folyt, vasárnapi és hétvégi iskolák, nyári iskola, rendezvények. Az egyház volt a magyar élet központja. 1923-ban egy közeli, de nagyobb templomot vásárolt a gyülekezet a W. 32 St & Caroll Ave sarkán. Huszonöt év múlva, 1948-ban, megépítette a Calvin Hall-t a rendezvények befogadására. 1936-ban, az indulástól számítva 30 év után kezdődött a rendszeres angol szolgálat is. Amerikában, a nyelvében etnikus gyülekezetekre jellemző, hogy 30 év után válik szükségessé a befogadó ország nyelvének használata. Addigra felnövekszik az új nemzedék, sokan beházasodnak a magyarok közé. Ha nem érkezik új emigrációs hullám, akkor idővel angol nyelvűvé válik az egyház. Új emigrációs hullám érkezett 1945 és 1956 után, új energiával töltődtünk fel, folytathattuk. 1978-ban felmerült egy nagyobb templom építése. Nem kis vita után, voltak, akik nem akarták a megszokott helyet elhagyni, de végül egy új templom építése mellett döntött a gyülekezet. Ezt a templomot, egy helybeli magyar építész, Bőjtös László tervezte. 38 éve, 1978-ban költözött ide a gyülekezet. A 110 év alatt csak 9 lelkész szolgált itt, név szerint: Erdei Károly, Csutorás Elek, Vasvári Ödön, Daróczy Mátyás, Elek Áron, én, Kálmán Szabolcs, Kelemen Zoltán és Bíró Tamás. Köszöntet a jelenleg beszolgáló evangélikus lelkészpámak, Tamássy Éva és Zoltánnak. Csodálatos, hogy az Úr gyarló emberek, lelkészek és világiak által, viták és kiengesztelődések közepette, mindig a hűségé és a helytállásé maradt a végső szó. Az Úr adta az erőt, a bölcsességet, a célt és az együttműködés képességét. Hála - hála - hála. Ahogy a 78. zsoltár énekli: beszéljétek el és tanítsátok „a jövő nemzedéknek: az Úr dicső tetteit és erejét, csodáit, amelyeket véghezvitt.” az elmúlt 110 esztendő alatt.! A JELEN. 110 év után, kevesebben, gyengébben, de létezünk. Csoda és hála a hűségesekért, a magyar és angol részért, a még mindig meglévő ifjúságért és köztük való munkáért! A nehézségekért nem szükséges csak önmagunkat okolni, bár lelkészek és világiak, mi is felesősek vagyunk. Ma világszerte küszködnek az egyházak, az emberek nagy számban eltávolodtak az egyházaktól. Az ifjúság a konfirmáció után nem marad meg. Mégsem hiábavaló a velük való foglalkozás. Később, a házasság és gyermekek után lesz hova visszatérni azoknak, akik a templomban kezdték. Ezt az idősek erőn felüli teherviselése teszi lehetővé. Hála érte! Egy etnikus, kétnyelvű egyház létezése extra nehézségekkel jár. Nincs utánpótlás, ne is legyen, nem kívánunk új emigrációt az óhazából. Az új hazában kiéleződnek a nemzedéki, a kulturális és a nyelvi különbségek. A hívek távolról és ritkán jönnek, a szomszédság nem épül be. Nehéz lelkészt, vezetőt találni. Nemcsak az emberek, a közösségek, egyházak is idősödnek. A Krisztus egyháza örök, de nem a felekezet, vagy a helyi gyülekezet. A régiek nem ismernék fel a ma egyházát. Ez rendjén is van, nagyot és gyorsan változott a világ. A hívő emberek szembenéznek a saját elmúlásunkkal. Az utódok majd viszik tovább, de másként. Mi is ezt tettük elődeinkkel. Eljött az idő elfogadni az öregedést, a gyengülést, majd az elmúlást. Még élünk, még vagyunk, ez nem a feladás, csak a szűkülés ideje. Elfogadni, hogy minden nap, minden kis erő ajándék és kegyelem. A mi gyülekezetünk helyzete annyiban speciális, hogy egy gyönyörű, értékes és sok feladatra alkalmas épülettel áldott meg minket a jó Isten. Jó helyen, főútvonalak keresztezésében, nagy parkolóval rendelkezünk. Egy óriási érték sáfárai lehetünk. Sokkal aktívabb életre alkalmas ez a hely, és egyre nehezebb teher ennek a fenntartása. Nincs állandó lelkész, látszólag a gyülekezet nem is akar.(így olcsóbb, tovább kihúzhatjuk a fennmaradást,) de ez biztosan a sorvadás útja, az elmúlás felgyorsítása. Krisztus nem a túlélést adta feladatul, hanem a missziót: Isten szolgálata az adott szükséglet és lehetőségek között. A kereszténység mindig a végidejét éli. Mindig csak egy nemzedékre van a kihalástól. Adjunk hálát a jelenért, ami van! A JÖVŐ. Mit mondhatunk biztatót ezek után? Pál apostol, idősödő, beteg (a fizikai fájdalmairól, mint „tüskéről” szól!), támadások közepette írja a felolvasott alapigét. Mégis, még ebben az állapotában is, általa óriási eredményeket vitt véghez Isten. Háromszor kérte imáiban, hogy Isten szabadítsa meg a tüskétől, a fájdalmaktól. Hogy el ne bízza magát a múlt sikereiért, Isten így válaszolt: „Elég néked az én kegyelmem.” Az erőtlenség, a gyengülés is Isten csodálatos eszköze. Vegyük Isten ajándékának a gyengülő, de meglévő erőnket, a még körülöttünk működő társakat, a szűkülő feladatainkat - lehetőségeinket. Idős ember, gyengülő gyülekezet: kölcsön időt kap az Úrtól. Lelkesítő igék, győzelmi ígéretek helyett Isten a mi erőtlenségünket is szolgálatába állíthatja. Sőt, lehet, hogy lelkiekben tisztábban, Krisztusibban élünk majd, és töltjük be a gyülekezet feladatát, mint mikor erősek, emelkedő fázisban voltunk Hála a gazdag és csodálatos múltért, 110 esztendőért, hála a jelenért minden nehézségek között is, és hála a jövőért, amely Isten értékrendje szerint egyáltalán nem kiáltástalan. Legyen ez a gyülekezet, imádkozó, alázatos, egymásra és az Úrra figyelő, engedelmes közösség, hogy erőtlenségünkben is az ÚR ereje legyen nyilvánvaló!
