Calvin Synod Herald, 2014 (115. évfolyam, 1-12. szám)
2014-05-01 / 5-6. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 Sipos Domokos VAJÚDÓ IDŐK KÜSZÖBÉN Folytatás múlt számunkból Valami húsz-harminc fekete hajú román ember ott maradt a templom előtt. Hiába húzta őket a sekrestyés, nem akartak bemenni. Mikor a plébániáról kijött egy tiszt a püspöki bandériumból s utána négy katona, a románok megrebbentek, a katonák néhányat tuszkolni kezdtek a templom felé, azok huzalkodtak, nagy lárma lett. A tiszt közéjük csapott, a katonák elengedték őket, mire elcsendesedtek, s a nyitott templomajtón át hallani lehetett a szentmise latin igéit. Mise után kitódultak az emberek a templom elé. Az apát a templomajtóban állva prédikálni kezdett. Az eretnekség ellen beszélt. A pokol minden kínjával fenyegette meg a huszitákat, és szép, mézes szavakkal hívta az igaz katholika anyaszentegyház kebelére a schismaticus románokat. Meg kell adni, szépen beszélt az apát. Köpcös, kövérkés, jóindulatú arca egészen kigyulladt az igyekezettől, de hallgatói lelkét nem tudta lángra lobbantani. Hiányzott valami belőle, ami megbűvölő erőt adott Marchiai Jakab szavainak, s egy-egy sovány, nélkülözésektől megnyúlt testű, égő szemű ffanciskánus barát előtt térdre kényszerítette a hitetleneket és az eltévelyedetteket. A beszéd végeztével a két pap s a hivatalos személyek hozzáláttak a törvénytevéshez. Hosszú, festetlen asztalt hoztak ki, mellé ült középre az apát, tőle jobbra a plébános, balra a tiszt, a katonák a hátuk mögött alabárdjukra támaszkodva álldogáltak. A három gazdatiszt az asztal elé állott, a jobbágyok hátrább húzódva, falunként csoportosultak, de egy tömegben vártak. Az asszonyok a templom lépcsőin ültek, és szakadatlanul csárogtak. Az asztalra kihozták a protokollumokat, nagy fém tintatartót és friss lúdtollakat. Darócon kezdték. Vajdaházi Nagy Pál az apát elé állott. Az apát a könyvben nézegetett, aztán kedélyes, mosolygós arcát szigorúra igyekezve összeállítani, rászólt Nagy Pálra:- No, számtartó uram, összgyűlt-e a decima?- Az éppen nem, ha valami más - rekkentette oda a szót Nagy Pál.- Mi más? - kérdezte az apát, és mérgelődni kezdett.- A jobbágyok - mondta, és nagy, fekete bajszát feltörölte öklével az ajakáról. A pórok összenéztek, és szemük villanása elárulta, hogy Nagy Pál az ő emberük. Egy vénasszony vincogni kezdett a templom küszöbén, megrángatta az egyik poroszló zekéjét:- Az aztán a zsák, amibe ezt a decimát elviszitek - s fogatlan száját szélesre húzta a röhögés, amint a jobbágyok tömegét mutatta. A katona mérgesen döfött rajta egyet az alabárd nyelével, mire a vénasszony rikácsolva visított:- Üsd az anyádat, ördög katonája, kurafia! Pálfia Márton, a türei pór, előfurakodott a tömegből. Két rendes ember ki sem látszott mögüle, akkora darab ember volt. Szörnyűt káromkodott, szidta a katonát, aki anyját megütötte. A papok keresztet vetettek, az apát izgatottan szólt valamit a tisztnek. Az parancsot adott a katonáknak. Két poroszló megkerülte az asztlat, s Pálfia Mártonnak tartott. A vad tekintetű góliát jobbágy fejét lesunyva várta őket. Az egyik katona megfogta a kaiját. Abban a pillanatban olyant rántott rajta a pór, hogy fejjel előre lebukott a jobbágyok lábai alá. A másik katona dárdáját a Márton mellének szegezte, az elkapta a dárdát, s teljes erejéből odavágta az asztal mellett ülők közé. A két katona összeakaszkodott a jobbágyokkal, a másik kettő is előrohant, a tiszt kardot rántott, és Mártonra sújtott. Vállát érte a vágás, második suhintásra már nem volt ideje a tisztnek, mert a pór iszonyú erővel emelte a magasba, s fejét úgy fordította meg a nyakán, mint egy verébfiókának, irtózat volt hallani, hogy ropognak a csigolyák, aztán lecsapta, az szegény ott maradt a földön, rúgott vagy kettőt, aztán nem mozdult többet e földi életben. Az apát felugrott, reverendáját felkapta, s rohant a plébánia udvarára, utána a plébános. A jobbágyok dulakodtak a katonákkal, darabokra tépték őket. Mire észrevették magukat, a két papot dobogva vitte a ló. Szegény Antal apát se holt, se eleven nem volt, mire Kolozsmonostorra ért. A jobbágyok hazarohantak, kaszákat egyenesítettek ki, ötven-hatvan rossz alabárdokkal, kaszával, fejszével kezükben aznap nekirontottak az első főnemesi háznak. Szentimrére a vajdához és Fehérvárra a püspökhöz hetek óta érkeztek hírek, hogy a pórok készülnek valamire. Küküllő megyéből, Hunyadból lovas hírvivők érkeztek, hogy a jobbágyok, magyarok, románok elegyesen, nem akarják többé uraikat ismerni. Aztán Tordából, Kolozsból is hozták a zajdulás hírét. Csáki vajda csak megrándította a nagy, derék vállait.- Megártott nekik a sok szent malaszt, amit püspök uramék parancsoltak beléjük! Lássák a papok, az espánok s az urak, mit csináljanak. Az erdélyi vajda nem arra való, hogy büdös pórokra vigyen hadat. A püspök sem különben. A fóesperesek, esperesek, plébánosok szörnyű ijesztő híradásokkal jöttek eléje.- Most lássátok, hogy viseltétek gondját az Úr szőlőjének - és mérgesen nézett a papokra.- Ha többet kapáltatok volna benne, nem verte volna fel a Húsz pokoli dudvája! Most békén ülhetnétek. Az enyedi plébános előbátorkodott:- Illusztrissime domine Episcope...- Loquatur hungarice! - förmedt rá Lépes György. Ránézett Kemény Detre küküllői főesperesre, az udvari káplánra, s még utánamondta: - Magunk között vagyunk! A kövér enyedi pap megszeppent, de már beszélni kellett:- Nem az Úr szőlőjében van a baj, inkább a mi szőlőnkben. Mindenki megértette, hogy akar mondani, de ki mondja meg a püspöknek, hogy valamit engedni kéne a jobbágyoknak. Igen sok, lehetetlen teher, hogy három esztendőről egyszerre fizessenek tizedet ebből a rossz pénzből, a Sigmond királ dénáraiból, minden aranyforintért ezer dénárt, holottan a régi pénzből csak száz dénárt kellett kitenni. Hát azt ki mondja meg, hogy mégsem istenes dolog a pórt úgy odakötni a földesurához, mint a láncos kutyát az ólhoz, soha le nem oldani, akár gebed, akár nem, ott kell neki maradni a láncon. Nem kell tőlük a Folytatás a 18. oldalon
