Calvin Synod Herald, 2014 (115. évfolyam, 1-12. szám)
2014-01-01 / 1-2. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 Sipos Domokos VAJÚDÓ IDŐK KÜSZÖBÉN Ezemégyszázharminhét március harmadik napján estefelé egy hajlott hátú férfiember ment a Küküllő menti Bonyha felé vezető úton. Süvegje félrekonyult a sűrűn és megszakítás nélkül hulló esőtől, sarui bocskorszerü, durvabőr tákolmányok, cuppogva nyomták szét léptei alól a mély, híg sarat. Feketésszürke kurta zekéje, szűk nadrágja foltozott, sáros és piszkos volt. Dorongnak beillő, hatalmas tölgyhusángot húzott maga után. Messziről jövő, fáradt embernek látszott, s ruházatáról nehezen lehetett megmondani, hogy pór-e vagy koldus-nemes. A Küküllő partjára ért, s fejét előszegve kereste a gázlót. A folyópart agyagos iszappal kevert homokja lucskosan süppedezett a lábai alatt, napok óta nem jártak erre, mert sehol lábnyom, kerékvágás nem hasította fel a partot. De a túlsó oldalon, a réten, melynek az ősszel csonkig legelt füve milliónyi apró szálacskából már szőtte tavaszi szőnyegét, feketére taposott csapás húzódott a falu felé. Szembekerült ezzel a csapással, s a vizet kezdte kémlelni. A folyócska sárgás sodra egy helyen apró taraj ú hullámoktól borzalmasan iramlott lefelé. A férfi itt belelábolt a vízbe. Lépett néhányat, botját egy-két lépésre mindig maga előtt jártatva. Mikor a másik partra ért, alig combig volt vizes, pedig a környező dombokról esőtől duzzadt patakocskák agyagos vize tavaszi nekiáradással töltötte meg a Küküllő medrét. A réten, a falu fölött s a környező hegyekben szürkésfehér párapászmákat lengetett ide-oda a szél, az égbolt pedig mozdulatlanul gömbölyödött minden. A hegyektől zárt kis sík, leborítva az éggel, terhes volt az életszagtól, s feszültségtől vemhes. A kipattanni akaró élet zuhogott a mozdulatlanság alatt. Várta az ember, hogy a világ megcsorduljon, mint a csecsemőszájra érett anyamell. A férfi sietve csapott át a réten. Mikor a házak közelébe ért, egy törpe, hosszú szőrű, fehér kutya eléje rohant, s mérgesen ugatva szaladt előtte, hírül adva érkezését. A kerítés nélküli udvarokról, nyomorúságos fészerek mögül ki-kiiramlott egy-egy sovány eb, füstös pitvarajtókon kikukkantott egy-egy fej, de senki sem volt kiváncsi a tovaléptető alakra, aki a falu végén emelkedő domb előtt állott meg. Felnézett a torony nélküli kis templomra, amely előtt a karcsú harangláb álldogált, mint éjszakai vigíliára kiállított strázsa. A domb nyugati lábánál, a plébánia piciny ablakán át gyenge világosság szűrődött ki. A déli oldalon magas épületek nehéz síkjai dűltek bele a sövény mögül, boíjúbőgés görgött át a levegőn, s hirtelen egyik fal lángtól veresre festve ijesztette tova a templom keresztjén gubbasztó kuvikot. A jövevény odapillantott, aztán a sövényhez lépett, megkereste a kaput, meglökte vállával de az belül farúddal volt a sövényhez reteszelve, s nem engedett. A reccsenésre két nagy eb rohant a kerítéshez harsogó ugatással, s fejét lesunyva igyekezett a kapu alatti nyíláson elkapni a váratlan vendég szagát. Aztán léptek hallatszottak, valaki félrehúzta a reteszt, s kinyitotta a kaput. Két öregember állott szemben egymással, A kapunyitó, köpcös, lengő fehér szakállú férfi felnézett a jövevény arcába, aztán a meglepetés, az öröm, a megilletődés és a mély tisztelet rohant át hanyatt-homlok ráncos képén. A másik még mindig nem mozdult. Az ajtón kicsapó hatalmas fénytömeg valósággal koppanva zuhogott kőkemény arcára. Széles és roppant magas homloka mint a sima várfal verte vissza a fényt, árnyékot borított két mélyen ülő nagy szemére, mely alatt sötét ráncok húzódtak a hajlott, nagy és éles orr felé. Szürke, lelógó bajusza eltakarta száját, csupasz arcából mint két megvilágított bástya emelkedett ki a pofacsont, s mint törhetetlen falanx nyomult előre a nagy csontú, kérlelhetetlen áll. A házigazda izgalomtól lefojtott hangon súgta feléje:-Újlaki Bálint! Legyen áldott a hatalmas Isten, ki téged idehozott, atyám!- És legyenek áldottak az ő igaz gyermekei - dörmögte a másik, s belépett a kapun. A gazda megfogta kezét, és magával vonta az udvaron át. A ház nyitott ajtaján látni lehetett az óriási, agyagból rakott kemence tüzét. Lábnyi fahasábok égtek a rengeteg parázson, méteres lángot vetve, végük kiállott a tűzhely párkányára. Egy tízesztendős forma fiúgyermek ült ott, s olykor-olykor beljebb tolta őket. Az óriási, nyitott kéményben fekete-vörös kavargással forgott kifelé a füst. A lángok teljes világossággal öntötték tele a nagy szobát, lobogásukkal különös színekkel borítva el itt-ott füstös, csupasz falakat. Bútor alig volt a szobában, mely a család nappali tartózkodási helyéül szolgált, az asztalon cseréptányérok, fa ivókupák. A ledöngölt agyagföldön festetlen padok álltak a fal mellett, bőrök és gyapjútakarók rajtuk, középen óriási asztal állott, mellette cikomyásra faragott hátú székek. A házigazda és vendége beléptek a nyitott ajtón. Újlaki megállott a küszöb mellett, s szembefordult a bent ülőkkel. Hatalmas alakja kiegyenesedett, hosszú ősz hajtól környezett boltozatos feje, magasan a szemöldöke felett, a falat érte, kitárta két karját, és dörgő, mély hangon megszólalt:-Békessége legyen a ti lelketeknek! Közeleg immár a mennyeknek országa! A háznép felállott, és szó nélkül nézte őt. Három férfi volt még a szobában. Az ősz házigazdának, budai Nagy Balázsnak veje és két fia. Ketten negyvenesztendősök, harcsabajszúak, derék nagy emberek, derekukban megroskadva, az áhítat terhétől megborzadt fejjel álltak. Köztük, fejét felszegve, sóvár figyelemmel meredt előre a ház büszkesége: budai Nagy Antal, Csáki László erdélyi vajda nemes hadnagya. A gazda súgott valamit az asszonyoknak. Azok kivitték a gyermekeket, s maguk is távoztak a szobából. Később böjti ételeket hoztak az asztalra, bort, és magukra hagyták a férfiakat. Azok behúzták az ajtót, s az asztal köré ültek. Senki sem nyúlt az ételhez. A háziak várták, hogy Újlaki szóljon, az nagy szemöldökei alól hol a tűzbe nézett, hol a fiatal Nagy Antal arcát kémlelte. Nagy Balázs hozzá fordult:- Fáradt vagy, atyám?- Nem fáradnak el, akiket az Úr vezet - felelte Újlaki. Megint kongó nagy csend. Csak a parázsra zuhanó, megszenesedett fahasábok ütöttek zajt, mikor a tűz boghoz ért, a fa nyöszörgött, vinnyogott, amíg a láng kihevítette belőle a lelket. Új laki, a Magyarországból kiűzött, máglyahalálra keresett huszita Folytatás a 18. oldalon
