Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-03-01 / 3-4. szám
20 CALVIN SYNOD HERALD tozom! A síri csendet felcsattanó nevetés váltotta fel: - hová tartozol? Királyi családba? Ez aztán igen! Nem is földbirtokos nem is báró nem is gróf, egyenesen királyi családba..., - micsoda igényesség. Ha ha ha kiabálták többen is .... Ekkor történt a szívbe markoló különös eset! - mielőtt a gyermekeket bárki is rendre inthette volna, hirtelen elhallgatott a nevetés és döbbenetes mély csend támadt a szobában. Minden jelenlévő tágra nyílt szemmel figyelte a kisfiút, aki felejthetetlen izzó tekintetével körbejárta hallgatóit..., mélyet lélegzett, majd énekelni kezdett. Hangosan érthetően. Olyan hang volt ez, amelyet csak örökölni lehet, ajándékba kapni, hogy azután aki hallja, nem tudja elfelejteni: Királyi gyermek vagyok én, van hófehér ruhám. Megváltóm kegyelme enyém, nem hagy el soha már. Jézussal járom utamat, megfogva a kezét, Királyi gyermek vagyok én és ez nekem elég. E földön vándor vagyok én, vár égi szép hazám. Jézussal uralkodom majd, van fényes koronám. Jézussal járom utamat megfogva a kezét, Királyi gyermek vagyok én és ez nekem elég. Sokáig nem jött álom a szemünkre. Áldott hét volt, életformák változtak, - barátságok kötődtek. Ferkó a tábor kedvence lett. A búcsúesti lobogó tábortűznél felnőttek-gyermekek együtt énekelték ezt a felejthetetlen gyönyörű ifjúsági éneket. Királyi gyermek vagyok én! Szeretek énekelni, de ott azon az estén... képtelen voltam rá... Akkor értettem meg belülről, hogy Jézus Krisztus Urunk miért is figyelmeztette féltő szeretettel a felnőtteket, az Övéit, amiért áldott legyen érte Örökkévaló Szent Neve! Péter Osztrogonácz Szent-Iványi Sándor ZILAHI PÁL ÚR Régi, jó vitéz úr volt Zilahi Pál úr. Nemes szabadság érlelte hajlíthatatlanná a derekát, és igaz székely módon keményedett meg a nyaka egyazistenes, bátor szavakban. Az oszlopos, félelmetes udvarházat, melynek ámbitusáról pipázva nézte az itató béreseket, még az ükapja építtette, istenátkos szavú, szalmalángmérgű lófő, akiről dicsekedve mesélték az unokák, hogy ő is evett a Dózsa György húsából. Olyan volt az udvarház is, mint az építtetője. Kívülről zord, utasijesztő, belül lágy, puha fészek. Az ámbituson ült, pipálva, nagyhangú Zilahi Pál úr. Az oszlopos, mindig tárt szárnyú kapun porlepte barát tudakozódott be, kötőféken húzva maga után kordés szamarát. Az „urat” kereste. Fenn a tornácon érdeklődve figyelt fel a nagyasszony, örök rózsafuzéres, százimájú istenbáránykája, majd félénken jegyezte meg:- Téged keresnek, lelkem...- Látom - dördült meg az „úr”, - Fékomadta, mezitlábans csuhása, tán nem járt még kúrián, hogy az istállónál keresi a házat?! Csak van szeme, majd idetalál! A barát ezalatt végigdicsértessékelt az udvaron, egyik béresnél elhagyta a szamarát s őmaga felcsattogott a papucsával az ámbitusra.- Dicsértessék az Úrjézus! - köszöntött be, és meghajolt, hogy a tonzúráján nagyot villant a lenyugvó nap fénye.- Mindörökké - rebegte a nagyasszony, míg Zilahi úr csak annyit böffentett oda a pipája mellől: - No csak...-Amikházi szerzetből jövök, Fülöp gvárgyántól hozok írást - folytatta, nehéz formájú, ötpecsétes levelet húzva ki a kámzsájából. Zilahi Pál úr mogorván vette el a levelet.- Pedig megírtam, hogy ne firkáljon, úgyis hiába. Mit tojtatja a drágalátos öcsit? Nem adom a lányt s punktum. - De azért feltörte a levelet s az alkonyi fényben olvasni kezdte. A nagyasszony ezalatt csöndesen eltűnt, maga után intve a barátot egy kis testi táplálékra. Szólt a levél Zilahi úrhoz: „Idők rosszában őszült, kemény fejednek énrám szottyant haragját elolvastam. Én vagyok hát kovásza két fiatal lélek boldogtalanságának! A te Lilid még sárlepényeket sütött kúriád sarkában, amikor utoljára láttam, de még mindig hordja maszatos, kis keze nyomát a csuhám, amely akkor száradt rajta, hogy utoljára a nyakamba ugrott. A Lackó öcsém meg vér az én véremből. Érettük hasítok hát tollat és írok neked, a jobbik eszedhez. Sokat írtál nekem és kemény tollal. Sok a vádad és sok az átkod. De hát megszokhattam volna tőled... Hogy lerúgtuk lábainkról a kamaszkor porát, te csizmát húztál, csikorgósat, keményet, hangosat, én meg papucsot, igénytelent. Azóta hallottam már néhányszor a vádaid, és bizony nem az első az átkod sem. Azzal vádolsz, hogy barát létemre elfeledtem a rabonbánok népét, és hízelgő arccal csúszom a hatalmasok csarnokát, hogy nekik hódolva, letiporom a népem lelkét és megtagadom a múltját... Hej, nekezek ezek a vádak egy Istennek élő barát vállain! Nehezek az idők, melyek mirajtunk súlyosodnak, de hát én vagyok-e az oka? Azzal vádolsz, ami a ti bűnötök. Amit rossz idő rontott, azt ti gőggel és székely makaccsággal még jobban tönkretettétek. Nem én tiportam szét a Hadak útját, az papucsom nem is ér odáig. Csaba jöhetne rajta most is a népével tőlem, a ti sarkantyús csizmátok vágta ki a fényét, és a ti kemény lábatok göröncsölte össze egetverő nagy kevélységben, ha az bolond, nagy távolságok messzijén túl nem szökött volna... Hát bizony az én novíciusaim fapapucsban járnak, nem feszengenék ráncos csizmában, mint a te léhűtőid, magam is csak abban léptem el eddig az életet. De ne nézd te az én papucsomat! A szíveken fordul meg a jó székelység dolga, abban pedig vagyok olyan székely, mint te. Aztán hát az én ősöm is vélte a Békessi Gáspár igazát, ha nem is evett vadállat módra a Dózsa György sültjiből, mint a te üköd... Csakúgy ott voltak az enyéimek is Szentpálnál, mint a tieid...
