Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-03-01 / 3-4. szám
22 CALVIN SYNOD HERALD végigvágódott a földön. Három hónapig jártak ezután az éj után a Zilahi portára a javasasszonyok, és kergették Pál úrból a rejtező halált ráolvasással, ínhúzással, ezerjófüvei. Csak lassan tudták visszahúzni egybefogózkodott akarattal a túlsó szittyamezőkre vágyakozó nagyurat. Négy év telt el, nagy események rázták odakint a világot, de mire hírök a Zilahi-portára lépett, kiveszett belőlük az erő. Amíg körülfacsarogták a székely hegyeket, elillant belőlük a súly, mint a székely lankások karcos borából a tűz, ha nyitva felejtik. Vitéz, jó úr, Zilahi Pál úr, már régi, jó úr, öregúr lett. Hej! A négy év alatt nagyot hajlott a dereka - talán gyengébben fújt most a Nemere. A búbos mellett csendesen pipálgatva, sorra búsulta élete emlékeit, és napról-napra jobban görnyedt a birgej felé. Hanem a lelke, az még nem változott semmit, és a szava is csakúgy dörgött, néha morcosán, hangosan, mint eddig. Még mindig tűzbe jött, ha hírét vette valamelyik hegyről, valamelyik völgyből székely hetykeségnek, székely büszke szónak, és bár reszketett az ökle, mégiscsak az égre bökte néha hüvelykét, istenverte sorsú, nehéz napokon: „Egy az Isten!” Pedig hát az utóbbi napokban egyre több alkalma lett tűzbejönni, és utána bizony-bizony erőt kellett keresnie a felbökött kujakban. Valami készült a Hargita körül, bolond szelek fújtak fürcsa híreket Buccow tábornokról, székely jogok kikezdéséről és egyebekről. Egyszer csak kikerült a rejtegetett holmi a napvilágra, és tőle nagy felzúdulás bódult fel Székelyországban. Évszázados jog volt, hogy a székelyek katonáskodni nem kötelesek, és most Buccow egy rendelettel végét vetette a kiváltságnak. Összegyűltek a lófők Mádéfalván, hogy tiltakozzanak e rendelet ellen. A tanácskozást fürcsa elnöki bezáró követte. Az ármádia reátört a védtelen emberekre, és halomra gyilkolta őket. Soha még ilyen csapás nem érte Csaba népét, soha még igy be nem fejeztek gyűlést a székely törvénytlátók. Sokáig nem akarta hinni Pál úr, hogy ez csakugyan megtörtént. Csak amikor már özvegyi könnyek, amazon átkok beleátkozták ezt a köztudatba, akkor hajtott fejet a hímek. És jött egy másik hír. „Annak” a leánynak a félje is ottveszett, a Laci vére is beleitta magát a mádéfalvi homokba. Kerülve jött a hír, a háziaknak nem volt szabad beszélni „arról”. Csak a nagyasszony vörösre sírt szemei és átvirrasztott éjszakái mutatták, hogy ő is tud róla. Eleinte nagyon megrendült Pál úr. Hiába kiáltotta rá hangos szóval az átkot, mégiscsak benne ült a szeretet iránta a szívében, hosszú évek során beleöregedve. A lelke tétován kereste az utat, melyen fájdalmát kifújja, gondolt a káromlásra, gondolt a nehéz szavakra, csak egyre nem. És mégis az az egy lett az útja. A szeméből kiestek hosszú-hosszú évek után az első könnyek, és öreg szívének nehéz mégiscsak, ezek után is, így is, felbökte reszkető hüvelykét dacosan - bízón: „Egy az Isten!” .. .És egy késői órában csak váratlan vendégei érkeztek a Zilahi-portának. Pál úr éppen az esti pipáját szívta, s bodor füstökbe fújta tekervényes gondolatait. Az ajtón egy magas alak élett be, szép, szelíd arccal, csuhában. Mély, gordonkahangon köszöntött be: dicsértessék. Pál úrban régi emlékek horkantak fel a szóra, félrerakta a pipáját és rábámult az érkezőre.- Én vagyok, Pál - fordult hozzá a jövevény - talán megismersz még így is, húsz év után.- Te vagy, Fülöp? - mélázott el Pál úr. Míg a nagyasszony reménykedő aggodalommal figyelte az arcát. Hirtelen vörösbe gyulladt az arc: „Miért jösz ide?!”- Nem magamért. Hoztam valakit, valakiket..szállást kérek a számukra... székely házból nem szokták kiverni a hajléktalanokat. Pál úrnak meleg kezdett bizseregni a szíve táján, valami ismeretlen sejtelem lengedezett körülötte. A gvardián kinyitotta az ajtót. Egy nő jött be rajta, és kézen fogva vezetett egy kisfiút. A nagyasszony már rég a keblén tartotta a nőt, és már elsírta első, üdvözlő könnyeit, mire Pál úr észbekapott. Lelkében felburjánzott a gondolat: „lám most visszajön... mikor szüksége van rám, akkor jó vagyok én is...” De aztán csak elszáradt lelkében hamar ez a gondolat, és helyette bimbót vetett az apai szeretet... Már egy hete ülte meg Lili boldogan a szülői fészket. A nagyasszony ezerféle jóval leste a kedvét, és Pál úr is, ha morogva, ha tartózkodva is még, de már befogadta a leikébe újra a vérét. Csak a kis unokával volt még megakadva. Ha babusgató szóval hordozta a nagyasszony, sanda szemmel pillantott oda. Szerette volna ő is öreg keblére emelni az unokáját, de valami idegenséget érzett ki belőle. „Mintha tömjén szállna kis belőle - gondolta, - és örökké a barátok szavát hallanám a hangjából.” Egyszer tusakodva bolyongott a vén kert útjain végig, mikor az egyik sarokból kiabálás rezzentette meg a fülét. A kis Lacika csatázott ott, kezében egy fakanállal, és nagyokat ütött a vén Bodri hátára vele. Pál úrnak eszébe jutottak régi, elfeledett emlékek, mikor még ő is így csatázott. Odaállott a gyerek mellé, ki csillogó szemmel nézett fel a magas, szürke emberre. Egy pillanatig elfogódottság ült a lelkén, de aztán csak formát adott a gondolatának.- Mit csinálsz te itt?- Hajcolok - vágta ki büszkén a kis hős -, a hétfejű sárkányt ölöm.- De hátha megharap - nem félsz?- Szétej vagyok...- De hátha? - próbálkozott az öreg édes kötődéssel. A kis vitéz gondolkozott egy kis ideig, majd odaállt Pál úr elé:- Nem lehet az, nagyapóka, mej edd az Isten... és felbökte a kis rózsás hüvelykét az égre. ...Ettől az időtől kezdve Pál urat mintha kicserélték volna. Második gyermekkora boldog idejét élte. Lelkének e nagy kiegyenlítődésében kezet nyújtott a világnak. Nem szökött többet ezer ráncba a homloka, és ha dördült is néha a hangja, szeretet tette meleggé. Mindent és mindenkinek megbocsátott, és ha esténként pipájával a kezében a búboshoz ült, már végigmosolyogta elélt élete emlékeit, megbólintva fejét barátsággal előttük. Múltra mosolygó, derült kedéllyel csókot intett az elszállt időnek. T
