Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-01-01 / 1-2. szám
CALVIN SYNOD HERALD 19 Gyallay Domokos: Jézus Maroskenden A maroskendi eklézsia a múlt század derekán a legjobb legációk közé tartozott. Sok úri patrónus élt a faluban, buzgó hívek, akik ezüst tallérokkal fizették meg a fiatal igehirdető fáradtságát. De a jámbor gazdák sem sajnálták a szentegyház ünnepi követétől az ezüst húszasokat és piculákat, ha illendően meg tudta csillogtatni előttük a mennyország üdvösséges javait. Az egyik karácsonyra a tisztelendő rektorprofesszor jó tetszéséből bizonyos Barabás Pál nevű teológus nyerte el a maroskendi legációt. Külföldi akadémiára menendő, jeles ifjú volt, a jámborság és a jó igyekezet példája, professzorok kedveltje. A maga emberségéből felnőtt szegény diák. Hát nem is hozott szégyent iskolájára. Olyan gyönyörűen meghirdette a karácsonyi nagy örömöt, olyan lelkes, zengő szavakkal, hogy a templom hidegében is forróság öntötte el a hívek szíve táját.- Ez aztán tudja éltetni az embert Isten igéjével - mondogatták a maroskendiek a templomból hazamendegélve. Az ünnep délelőttjein az úri patrónusoknál tisztelgett a legátus, vecsemye után pedig a gazdaemberek házait járta végig az egyházfi társaságában. Mert így szokás ez évszázadok óta: a híveket otthonukban is meg kell látogatni, és az ünnepet szép tisztességadással felköszönteni. Hiszen kellemes út volt a Barabás Pálé! Az ezüst tallérok és ezüst húszasok egyre sokasodtak az ünnepi dóka öblös zsebében, mint a nagy halak és a kis halak a szerencsés halász iszákjában. A legátus megelégedéssel szűrögette ujjai között a szapora kincseket, futni fogja belőle öltözetre, lábbelire, könyvekre. Minden garasnak megvan a helye. Harmadnapjára csak egy utca maradt megjáratlanul, hamarosan végeznek vele. Az utolsó háznál, a Maros partján állottak meg, a folyó téli zaj lássál, zörögve tekergőzött medrében, mint valami pikkelyes hátú nagy kígyó. Az egyházfi átmutatott a túlsó partra.-Azok a házak, túl a vízen, szintén Maroskendhez tartoznak, de nem érdemes oda átfáradni, mert nyomorult nép lakik ott, azoktól ugyan egy garast sem lehetne kivasalni. A legátust megkapta a dolog.- Pedig, egyházfi uram, én azokat is meg szeretném látogatni! - szólt a túlsó partra bámulva.- Nem érdemes, higgye meg! Nagy nyomorúság van odaát... Összefutott, szegény, gyalogszeres nép... Nincsen ott mit keresni. Aztán meg a Maros is zajlik, nem lehet átcsónakozni.- Van híd a közelben?-Jó mérföldnyire innét, a szomszéd faluban. Ilyenkor, télvíz idején megszűnik az érintkezés a vízen túl lévőkkel. Fogadom, egy sem jött át az ünnepekre a templomba. Elrugaszkodott nép az, tessék elhinni... Visszafordultak. A Fő utcán elbúcsúztak egymástól. A legátus fölfelé indult, az egyházfi lefelé. „Átment volna kéregetni a nyomorultak nyakára, ha le nem beszélem! - füstölgött magában az egyházfi. - Hej, telhetetlen papzsák lesz még ebből!...” A legátus ezalatt meggyorsította lépteit. A szomszéd falu felé igyekezett, ahol híd vezet át a Maroson. Ő is gondolkozott magában. „Nem jöhettek ők a karácsonyi örömüzenet meghallgatására... hát annál inkább hozzájuk kell nekem mennem, és az ünnepeket számukra is megáldanom... S ment sietve a havas úton, körülötte fehér ragyogás és áhítatos csend a mezőkön. Még jó napvilág volt, mikor elérte a vízen túl lévő házakat, de itt az északos szögletre már hideg homály borult. Szomorú hely volt, a reménytelenség szigete. Beszögezett ablakú, düledező viskók, aljukon árvizek szennyes hordaléka, tetejükön északi viharok dühös karmolásai. A hóba vert ösvényen elindult az első ház felé. Nagy család lakott a házban, ott szorongtak mindnyájan a pislákoló tűz körül, mint kotló szárnya alatt a fázékony csirkék. Fölrebbentek, amint belépett, és ijedt, ellenséges pillantásokat küldözgettek feléje. A legátus elmondotta karácsonyi köszöntőjét. Szép bibliás szavakkal főként arról emlékezett meg, hogy Jézus mennyire szerette a gyermekeket, s hogy Jézus áldása senkit sem illett meg méltóbban, mint a sokgyermekes szülőket. Az apa zavarban volt, s még azt is nehezen tudta kinyögni:- Köszönjük szép szavait, Isten terjessze ki kegyelmedre is a kívánt jókat! A legátus a gyermekek felé lépett, amire ezek végképp elveszítették bátorságukat, és a kuckó mögé hátráltak. Elnézte őket: sápadtak, éhezettek voltak, és szemük nagyokat lobbant, mint a fogyó gyertya lángja... Barabás Pál belemarkolt a nagy kabátzsebébe, és egy halom pénzt tett az asztalra.- Fogadja el kegyelmed ezt a csekélységet - mondotta az apának -, és fordítsa jóra mint az Úr Jézus karácsonyi ajándékát!... A második házban, ahová benyitott, öreg házaspárt talált. Fűtetlen, komor volt a szoba, és az öregek gyámoltalanok. Üdvösségükre kívánta az eltöltött ünnepeket, s megajándékozta őket az Úr Jézus nevében. Mire visszatért az útra, az emberek csoportba verődve vártak rája, mint valami csodára, alázatosan köszöntek neki, és utat nyitottak számára. A legátus azonban megállóit a csoport szélén. Ott volt az utcasor apraja-nagyja. A homályos hideg égbolt alatt Jézus nevében ragyogó szavakkal köszöntötte őket.- Jöjjetek énhozzám mindannyian, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugasztlak titeket! Majd az édesanyákat szólította, és aszott, reszketeg kezükbe ezüst tallérokat és húszasokat nyomott. Ekkor egy asszony lépett eléje, és esdeklő hangon így szól hozzája:- Uram, kegyelmed olyan áldott jó ember, és a tudománya is csodálatos: könyörgök, fáradjon el amoda, a domb mögé, egy asszony fekszik ott nagybetegem, hátha meg tudná gyógyítani... Vezessen oda, jó néni! A ház előtt, ahová érkeztek, egy kis kamasz fiúcska rozsét rakott le egy gyalogszeres szánkóról. Folytatás a 20. oldalon
