Calvin Synod Herald, 2011 (112. évfolyam, 3-12. szám)

2011-07-01 / 7-8. szám

Nagy Dani csúfondárosan kacagott fel.- Visszajössz még után, Gábor. Könyörögve. Még bőgsz is.- Én-e?! - dühöngött az. - Erősen megnőtt közöttünk a hegy. Én arra többet a lábom nem teszem, amíg ott lesz. Verjen meg engem az Isten.

Még csak arra se nézett, ahol asszonya némán vonaglott.

Hatalmas haragja megemésztette a fájdalmát, s egyenesen haladt ki az ajtón.- Gábor, Gábor - sikoltott Annamári. - Elmegy.- Ne félj - s Nagy Dani még mindig kacagott csúful.-Visszajön...- Nem már, most már nem - siránkozott Annamári, s fájdalmasan kuporodott összébb a sarokba.

Érett búzájából halkan pergett ki az elbamult szem, szénája elfeküdt a földön, s alája rohadt a sarjának. Cigánykodó verebek vígan szedegették a bitangjába felejtett búzát, s rosszindulatú szekeres emberek kaszálgattak egy-egy szekérderékkal a füvéből. Miért is hagyták volna ott elvesztegetődni? Becsületes ember is akadt elég, aki bekiáltott a Darkó Gábor portájára.- Gábor, héj! Szólj vagy egy szót!- Mit akar kend? - szólt olyankor kedvetlenül.- Kárré megy a drága búzavetés, Gábor. El ne pocsékold az Isten áldását.- Hát kendnek mi gondja vele?- Jól van, jól, azér ne haragudj. Nem azért mondtam.

Mondhatta ugyan Gábornak akármiért. Nagy, szennyes

folyó volt neki az Élet. Mindig foly, és sohasem fogy. Eredetét se találta, a végét se nagyon kereste. Csak a partjára állott, s bámult bele nagy, zavaros mindegy szemekkel. Azután meztelenre vetkőzött a partján, s beledobálta mindenét a zavarosba. Szorgalmát, amely eleddig a fülemilét kergette el a bokrok aljáról. Figyelő két szemét is, amellyel kitagadta öröksége fájdalmát, baját. Akaratát is, színes álmodozását építette irigyelt házzá, asztagokká. Csak egyet tartott meg féltékenyen, csupasz melléhez szorongatva, hogy ő azt a hegyet többé keresztül nem lépi. Ezt ismételgette sokszor magának, ha a réten a fíí közé temette a fejét. Akkor is, ha a bokrok alján a gondolatait kergette körbe, vagy a temető keresztfáihoz ütögette a homlokát.

A domb tetején, ahol megtörtént a baj, az asszony szedegette össze a lekaszált füvet. Boglyát rakott belőle, s várta, leste, hogy utána jő az ura két kajla ökörtinójával. Jókor reggelenkint odalesett, s napközben is sokszor jártatta a tekintetét, de csak hiába. Gábor azzal sem törődött, s a szépen rakott boglya lassanként megroskadt, megfeketedett. Sarjúkaszáláskor is ki-kijárt Annamári. Végigsétált imbolyogva a gazdag fű között, s addig tekintgetett lefelé a dombról, amíg elnedvesedett a szeme, s leroskadt lassan a virágok közé. Egyszer-másszor elsírta ott egész erejét, s úgy kellett hazavezetni onnan.

Aztán csak hozták a híreket Gábornak a locsogó vénasszonyok.- Gábor, Gábor! Bizony megver téged az Isten. Annamári olyan fehér már, mint a fal, né! A házad fala. Mikor szeded már össze magadat?

Gábor hallotta is az oktató szókat, s olyankor még jobban beesett a szeme. Csillagsugámál is végigbotorkálta a mezőket, mígnem fáradtan omlott össze valamelyik boglya tövében.

22____________________________________________________

A fecskék is elcsicseregték már búcsúzó éneküket. Összeegyezkedtek, beszélgettek, aztán huss! Szárnyuk alá szedték az utolsó simogató sugarakat, s elvitték a tengeren túlra. A guzsalyütő százával dugdosta ki halvány fejecskéjét a saijú nyomán, s a locsogó vénasszonyok immáron a guzsalyban is tárgyalhatták Darkó Gábor keserű indulatját s asszonya hervadózását. Mert bizony Annamári szívéből már az orcájára odanyújtózkodott a bánat, s penészesen felejtette ott a nyomát. Szeme is elfelejtette már a csillagokat számlálni, s fekete árkokkal kerítette magát a nyomorúságba. Olyan asszony lett már ő, aki nem vette le szeméről az odaakadt ökömyálat, ha tovahaladt az utcán. Igaz, hogy sokat már az utcát se rótta. Elsanyarodott, mint ősszel a kint felejtett muskátlivirág, s sok volt neki az is erősen, ha a dombra kifáradt a saijúhoz, amelyik egyedül maradt ott, a nagy határ közepén. Mégicsak odajárt naponkint. Egyszer éppen szomorúan nézegette a dércsípte fűszálakat. Nézte, nézte, aztán csak megcsuklottak a térdei, s zokogó asszonyi teste elfeküdt a fűiben. Omló könnyei alkonyatot rajzoltak a szeme el, s Darkó Gáborné belealudta egészségét, szerelmét a hidegülő őszbe. Úgy vitték haza, hogy ajkát se nyitotta ki, csak a szemével nézett széjjel szomorúan. Nagy Dani akkor odaizent a sógorának végre.- Beteg a feleséged, Darkó Gábor. A tiéd, nem az enyém. Gondját viselhetnéd.

Darkó Gábor meghallgatta az izenetet. Szólásra nem nyitotta a száját, Miért? De homlokát erősen leejtette, s azon a napon sokszor megpróbálta megközelíteni a dombot. Százszor is elindult feléje, de mindig eltért az útja, s minden eltérés egy új barázdát húzott a homlokára, s zavarosabbá tette a nézését. Darkó Gábort hívta, csalogatta magához a hegy, s Darkó Gábor félt a hegytől. Feléje ment, de elkerülte. Mint a gyermek halott édesanyjához - úgy vágyott, hogy lássa, nézze, de éppen úgy borzadott is tőle. Feléje indult sokszor, és elkerülte sokszor. Mit csináljon? Akarna menni, de nem tud, nem lehet. Feléje indul, de elkerüli a lába. Igézet alatt áll a hegy. Megigézi, adott szava az agyára ül, s bárhogy is igyekszik szabadulni tőle, nem lehet. Nem lehet.

A virágok pedig hullatták könyörtelenül a szirmaikat, s a vénasszonyok is mindegyre beszóltak hozzá.

Gábor! Annamári erősen beteg.- Mit csináljak? - lógatta a fejét szomorúan.- Te tudod, Eredj oda.

Megpróbálta hát újból. Réveteg szemeit másfelé fordította, s úgy indult felfelé az ösvényen. Hiába, nem ment. Keserűen ült a domb tövébe, s indulatosan verte meg a földet.

Nem lehet, nem szabad. Nem tud. Várni kell valamivel, hogy feloldódjék az igézet. S Darkó Gábor attól kezdve nagyon vár arra a valamire. Ámde nem várt az idő, s a hidegülő őszből kifogyott minden könyörületesség, melegség. Odaült ravaszul a bánatos aszony mellé, hívta, csalogatta. Annamári utána nyújtotta elfonnyadt karjait egy csillagos este, s utánament az ősznek. Ki a dombra újból. A sarjúhoz. Reggelre finom fehér csillagokat aggatott ruhájára a dér, s aznap még egyszer mosolygósán ragyogott a Nap. Csintalanul kacagott még egyet az ősz, s végigsimogatta sugarával Darkó Gábor sápadt arcát, aki megint csak ott lődörgött a domb alatt, s remegve, félősen nézte, hogy valaki erősen siet feléje a dombról.- Hallod-e, Darkó Gábor - kiabált messziről már az a valaki. - Meghalt a feleséged. Azt izeni a sógorod, hogy temettesd

____________________________CALVIN SYNOD HERALD