Calvin Synod Herald, 2011 (112. évfolyam, 3-12. szám)
2011-03-01 / 3-4. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 akarod, hogy megtérjek és éljek. Azt akarod, hogy régi emberem összetörjék és feltámadjon bennem az új. Azt akarod, hogy forró hittel elfogadjam felém nyújtott kezed. Nem vagy már haragvó, ítéleted villámai elültek, szivárvány vonja be trónusod oszlopait és Te úgy bánsz velem, mintha Fiad ártatlansága és szentsége az enyém volna, sőt ennek felette Szent Lelkeddel hathatósan segítesz, hogy lassanként átalakíthassam ugyanazon ábrázatra, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak leikéből. (II. Kor. 3:18). Ámen MIT TETT A KRISZTUS VÉRÉVEL ÉS LELKÉVEL VALÓ MEGMOSATÁS? Jelenti, hogy Istentől bünbocsánatot nyerünk ingyen kegyelemből, a Krisztus véréért, melyet Ő a keresztfán való áldozatában érettünk kiontott. Továbbá jelenti, hogy a Szentlélek megújít és a Krisztus tagjává szentel bennünket, hogy hovatovább meghaljunk a bűnnek és istenfélő, feddhetetlen életet éljünk. Heidelbergi Káté. Szabadulás Bogárdi Szabó István A Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke SZABADÍTÓT TÁMASZTOTT Bírák könyve 3:12-30 Nehéz korszakba érkezünk ismét. Az előző történet azzal ért véget, hogy megnyugodott a föld negyven esztendeig, majd meghalt Othniel, a bíró és szabadító. S rögtön így folytatódik az elbeszélés: „De az Izrael fiai ismét gonoszul cselekedtek az Úr szemei előtt...” Régen az iskolában azt tanultuk, hogy mondatot nem kezdünk úgy, hogy „de”. Ma már ez a stilisztikai szabály sem érvényes, pedig valóban, a régi klasszikus korban nem illett mondatot így kezdeni. Most mégis így kezdődik a mondat, „hibásan” kezdődik. Vagy inkább „hibásan” folytatódik? A történetíró ezért kezdi így: de! Kezdhetné úgy is, hogy és... - mégis így kezdi: „de...”, hogy most is lássuk... A nehézségek, hányattatások, nehéz korszakok oka ugyanis éppen ebben a hibás kezdésben van: de! Isten kihozta népét Egyiptomból, csodálatosan vezette őket a pusztában, ígéretét valóra váltotta és nekik adta az ígéret Földjét, de... Isten gyermekei gonoszul éltek. Isten szerette őket, Isten hordozta őket, de... ők föllázadtak. így ez a szó nem mondatkezdetet jelöl, hanem nemzedékeket, korszakokat fog át, áldások és átkok ideje, bőség, békesség, nyugodalom és háborúság ideje bontakozik ki belőle. Ez a kis szó köt össze mindent! Mint ahogy a mi életünkben is sokszor ezen múlik minden. Isten szeretetében hordoz, de... nekem nem kell az Ő szeretete, Isten világosságot ragyogtat rám, de... én jobban kedvelem a sötétséget. Isten fölragyogtatja rám hűségét, de... én hűtlen vagyok. Isten világos életrendet szab meg nekem csodálatos törvényében, de... én önmagam istene akarok lenni. S ezen minden megváltozik, minden másra-fordul, mint amikor átállítják a váltót, s a vonat nem arra megy, amerre mennie kellene, hanem másfelé fut. Nem nagy szó az, hogy „de,” s mégis! Ebben a történetben Isten népe immár nem nyolc, hanem tizennyolc esztendőt tölt hányattatások között. Gonoszul cselekedtek, elhagyták a szövetséget és elfeledték az Urat. Egy emberöltővel korábban csak nyolc évig tartott a hányattatás, nyolc évig élt Isten népe kiszolgáltatottságban egy észak-keletről érkező arámi kiskirály uralma alatt, aki alól aztán Othniel fölszabadította őket. Most Eglon király érkezik Moábból, ő már tizennyolc évig zsarnokoskodik Isten népén. A történetből azonban sok minden más is kibontakozik. Először is azt halljuk, hogy a szabadító, akit Isten támaszt, benjáminita. Tehát immár nem a Jordán keleti oldalán támad a baj, a problémák nem a pusztaság felőli oldalon keletkeznek, hanem a Jordántól nyugatra, az ország közepén. Azt halljuk, hogy ez az Eglon összeszövetkezett Ammonnal (egy másik kis országgal) és amálekitákkal, a Jordántól nyugatra élő, félnomád népekkel és rabló törzsekkel, aztán együtt átkeltek a Jordánon és elfoglalták a pálmák városát. Izrael fiainak eddig csak arra volt szükségük, hogy összeszedve erejüket a folyó keleti partján élő három törzset segítsék. A szövetségi rend, a törzsi hűség megkövetelte, hogy átkeljenek a gázlókon, harcba szálljanak s felszabadítsák testvéreiket. A Jordánon innen azonban biztonságban voltak. Eddig. Most azonban Moáb királya, Eglon a szövetséges hadnépekkel átkel a Jordánon és elfoglalja a pálmák városát, ott székel, onnan uralkodik, onnan tartja rabigában Isten népét. A pálmák városa Jerikó. Milyen megrendítő látni, hogy amit Isten egykor ingyen kegyelméből, csodálatos módon Izrael gyermekeinek ajándékozott, azt most ők bűneik miatt elveszítik. Emlékszünk a honfoglalás történetére, a bevehetetlen városra, Jerikóra! Maradványait feltárták a régészek, s megállapították, hogy a korbeli világban ez volt az egyik legnagyobb katonai erődítmény. Bizony, lehetetlen volt ezt a várost egy sivatagból érkező zarándok népnek, Izraelnek elfoglalnia. De nem is kellet mást tenniük, mint hétszer körbejárniuk, hét nap kürtölve, és ledőltek a város falai. Ajándékba kapták, Istentől, csodálatos módon, ingyen. De... de most bűneik miatt elveszítik. A történet tengelyében az a nagy üzenet áll, s ez szól hozzánk is, mai igeolvasókhoz, Krisztus-követőkhöz is, hogy amit Isten ingyen szeretetéből nekünk ajándékozott, azt elveszíthetjük bűneink miatt. Jaj, bizony. Amit csaknem ugyanúgy kaptunk - kitárnám a kezem, s mutatnám! - „potyán” -, ahogy mondani szoktuk: csak a kezed kell érte kinyújtani, s a tiéd, Isten azt néked elkészítette, neked ajándékozta, s nincs is rá magyarázatod, történeted, hogy miképpen lett a tiéd, viszont, jaj, arra van magyarázatod és szomorú történeted, hogy miért veszítetted el! Isten népe most azt éli át, hogy a Jordántól nyugatra, Jerikóban, mondhatni, az ország stratégiai központján trónol az ellenség. Mert akié Jerikó, az birtokolja a Jordán réveit, az birtokolja az országon keresztülkasul északra, délre, keletre és nyugatra futó utakat, akié Jerikó, azé a kontroll - és Jerikó immár nem Isten gyermekeié. A saját országukban, saját birtokukon, saját életük kellős közepén más az úr. így mondja kérlelhetetlen egyszerűséggel az ige: de... az Israel fiai gonoszul cselekedtek az Úr szemei előtt! Folytatás a 18. oldalon
