Calvin Synod Herald, 2010 (111. évfolyam, 1-12. szám)
2010-03-01 / 3-4. szám
22 CALVIN SYNOD HERALD zsongott a levegőben. Varga körülnézett. A kert első felében, a két asztaghely körül veteményes terült el. A haragoszöld tengerben sötétkés sziget hullámzott. A sziget kékségében meggypiros pont is tarkállott. Az alkonyat rózsás, színdús homálya tündérfátylát bocsátotta a kertre. A veteményesben friss zöldpaszulyt tördelt az asszony. Egy szénaboglya árnyékában fel-felkacagva törött lábú, tépett farkú falóval játszott egy szöszke, eleven csöppség. A szorgos kezű asszonyka nótája most már kivehető volt: Nincsen annyi tenger csillag az égen, Mint ahányszor eszembe jutsz te nékem, Ha te engem szint oly híven szeretnél... Nem folytathatta tovább. Füttyszót hallott, mely érzéssel, helyesen kicifrázva vitte tovább a dalt. Ejhaj, gondolta magában a menyecske, a szomszéd Szántó Pali sarjút kaszál a kertben a botjuknak, s ő incselkedik vele. Csak azért se fújja, mert mi dolga van neki az ő bánatos leikével, ha nótával könnyít is rajta... Felállt, és megigazítva magán a ruhát, körülnézett a kertben. A hajlott derekú, nagy almafa alatt valami mozgást vesz észre. Egyszer csak kibukkan egy fej, s előrekulcsolódik két kitárt kar. Az ifjú, szepegő asszonyka ijedten fölkiált:- Minden jótét lélek áldja az Urat!.. János, te, te lennél, vagy gonosz kísértet bújt ki a Nyárád füzeseiből?- Én vagyok, lelkem, ismerj rám... Lelkem Annamárim! Egymás nyakába hulltak. Szó nem hagyta el ajkukat, csak a szívük kattogó dobogását hallották. A csöppség, ki éppen összekülönbözött a nem engedelmeskedő falóval, félrehúzta kicsi száját, és mintha az ég szakadt volna rá, keservesen sírni kezdett. A gyereksírás fölriasztotta a boldogság zsibbasztó álmában elmerülteket.- A fiam! — kiáltotta a hazatért apa, s magasan meglóbázva, karjai közé röpítette az apróságot, kinek maszatos, piros képéről csókjaival szárította föl a lepergő könnyeket.-Az én kis síró-rívó porontyom, aprószentem, akit az édesapja nem látott soha... -És ölelte, csókolta, kebléhez szorította, s a kisfiú, mintha megérezte volna, hogy a világ legbiztosabb helyén van, elcsendesült, sőt csillogó szemmel bámult az idegen arcába. Aztán megfogta János az asszony kezét, mind a kettőt, s mélyen belenézett az örömtől csillogó szembe.- Annamárim, nem válaszoltál a leveleimre, s valami hírt is hoztak innen, hogy elfordultál tőlem? Az ifjú menyecske bíborpiros lett, a szemeit leszögezte a földre, s várta, hogy fétjeura tovább mondja a vádat. De mikor elhallgatott, fájó, izgató csend következett, melyben szenvedtek ők mind a ketten. De végre is megtörte a kínos hallgatást az asszonyka, ki oly szomorúan, megadással beszélt, mintha halálhírt közölne:- János, én írtam volna a levelekre, de nem írhattam meg, ami itthon történt. Flazudni még levélben sem tudok. Tudod, édesapámék mennyire büszkék, s mennyire lesújtotta, hogy az ő egyetlen leányuk így ment férjhez, s hogy az történt veled. El akarnak választani az öregek. Mennyit szenvedtem emiatt. Úgy vártam, hogy már elmúljék tőlem a pohár. Az édesapám emiatt egy esztendő óta nem szól hozzám... Flullani kezdtek a könnyei. Már beléptek a csinos, tiszta házba, mely ragyogott a tisztaságtól, mint egy tündérpalota a mesében. Minden bútordarab az eleven, finom lelkű asszony gondosságát, munkáját dicsérte, János mintha álomból ébredne, csodálkozással, rajongó álmélkodással veszi észre, hogy az előre elképzelt romlás, rendetlenség, visszamaradás helyett a legtökéletesebb virágzás köszönti:- Mintha el se mentem volna...- Itthon voltál te azért, János.- Hogy lettem volna, szivem?- A lelkeddel... Mikor hajnali három órakor fölkeltem, hogy a cselédet kiküldjem etetni, mikor malacokat hizlaltam, hogy jól eladjam a Hódosi vásáron, mikor a vajból összeszedett forintokból vaspántot vettem a nagykapura: úgy éreztem, hogy velem vagy, és azt mondod, jól van Annamária, én is ezt akarom... De azért azt a nagy darab fekete felhőt csak nem tudta elhessegetni János homlokáról. Az öreg, nyakas, dacos após: Kacsó István állt előtte, ki az ő ifjúkori botlását, melyért annyira megszenvedett, még ma sem tudja elfeledni. Hiszen van-e ember a földön, aki ne hibázott volna? És őt jóformán belerészegítették a meggondolatlan cselekvésbe, melyben az ifjúság, a bor és a szerelem inkább vonhatók felelősségre, mint a férfias, kemény akarat. Kétségek hullámaiban fuldokolva tusakodott a feleségével:- Elmegyek az öreghez, és megpróbálom elmondani, ami a legmélyebben van a szívben. Ha én nem volnék méltó hozzád, édes virágszálam, elbujdostam volna a nagyvilágba, kivándoroltam volna ismeretlen világokban, de a te jóságos szép szemedbe nem lett volna erőm betekinteni. Már beesteledett, hunyorgatta fényes szemét a vacsoracsillag, s a napkeleti égbolt sötétkék fátyoléból kiugrott csillagkerekeivel a Göncöl szekere. A poros, fehér kavicsos országúton fölzaklatott lélekkel ballagott Varga János. Az öregeknél, kik a Templomközben laktak félemeletnyi, utcára néző, négyablakos nagy házban, szelíden világolt ki az olajos lámpa.-Adjon Isten jó estét idebe! -köszönt be Varga. Jólesett, hogy az első szónál nem ismerték fel. így szabadabban szólhat.- Üzenetet, tiszteletet hozok a vejüktől, Szamosújvárról. Azt üzeni, hogy olyan vigságos legyen életük, amily szomorúságos az övé...- Jöjjön bennebb - szólt az öregasszony.- Kacsó István uram kivette a füstölgő pipát a szájából.- Nem nagy örömünk telik benne. Bár ott maradna örökre... Varga István remegni kezdett egész testében.-Az vessen követ a bűnösre, aki magát tisztának érzi egészen, ezt Krisztus Urunk mondá, aki fölemelte a földről magához a bűnbánó bűnöst. Apósom, nézzem reám, nagy gyászt hoztam a házra, mert hazajöttem, pedig ott kellett volna sínylődnöm kied szerint halálig. S egy félévvel hamarabb jöttem, mert a tömlöc tisztulás, megújhodás volt számomra, ahol levetkőztem a régi bűnömet, mint tavasszal gubójából kiszáll a pillangó. Hiába mondja nekem: maradj a sötétben, a mocsár fenekén, a kőfalak mögött, ímhol vagyok, szabadon, mint a napsugár, s tisztán, mint a hórétegből kibújó havasi gyopár. Ha megtagad is, én vagyok, én leszek, s becsületességem, tisztességem azt hirdeti, hogy Varga István becsületes, tisztességes ember. De azt is, hogy csak egy ember van a faluban, aki meg nem érti: s ez az ő apósa, ki vérség szerint atyafia. Az anyós sóbálvánnyá dermedten állt az asztalnál, s úgy 1
