Calvin Synod Herald, 2010 (111. évfolyam, 1-12. szám)
2010-11-01 / 11-12. szám
22 CALVIN SYNOD HERALD - Csak az állomásra kisegítsen az Isten - fohászkodik verejtékezve a halottvívő székely. A kivilágított, forgalmas épülethez azonban nem mer közelíteni. Mint az üldözött vad áll meg pillanatra előtte a testtel vállain. Elrémül, mintha mindenki ráborzadva azt kiáltaná:- Ez az ember halottat lopott!... Sikerül néhány fénycsíkon átvergődnie. Az épületek, falak zugaiban rejtőzve végre átszökik a síneken. A túlsó oldalon nem járnak emberek. Egy elhagyott vagon oldalának nekitámasztja a halott testet, és néhány ugrással elvegyül az embertömegben. Agya most lüktetni, muzsikálni kezd az izgalomtól. Azt se tudja, hogyan sodródik a pénztárhoz. A hang idegenül ömlik elő torkából, mikor megváltja a két harmadik osztályú jegyet. A vonat előtte pöfög olajosán, feketén, szörnyen.- Ez megy Brassó felé? - kérdezi meg félénken a kalauztól.- Trenul nu pleaca inca! - rivall rá tekintélyesen a lámpás ember. A székelynek azonban felvillan a szeme. Elirtelen beugrik a kocsik közé, és újra rohan a halotthoz.- Megvan a jegy, Anna lelkem - suttogja neki, mintha élne, és újra ölébe emeli a megtámasztott holtat. Már messziről kinézett egy fülkét. Alig pislog benne az olajmécs. Fél kézzel megragadja a vonat vaskorlátját és elszántan fellendül rá. Lihegve örvendez, hogy még senki sincs a kocsiban. Egyik sötét sarokba, a fapadra elrendezi a holtat. Borzas haját, kendőjét mélyen a szemébe húzza, hogy csak a vékony orr fehérük elő. Kezeit, lábait úgy rendezi, mintha mélyen aludnék. Az előrebillen fejet hátrahajtja, és szorosan melléje ül. Nehéz ládás, bátyus utasok lepik el a vonatot, káromkodások fakadnak ki durva emberek száján. Végül mindenki megtelepszik, az izgalom elül. Már lendülnek a kalauzok lámpái, a várva várt perc elérkezik. A vonat megindul, és lihegve eltűnik az éjszakában. A furcsa, groteszk, néma női testre azonban felfigyelnek az emberek. A férfin átcikkázik a gondolat: „Mi lesz, ha felfedezik, hogy holtat viszek. Nem, nem szabad észrevenniük.” Elszánt nyugalmat erőltet magára. Csak arcán és izzadságtól csepegő borzadó haján látszik a szörnyű félelem. Kedveskedve hajlik halott feleségéhez, és nyájas beszéddel áltatja az embereket:- Jól ülsz, lelkem? Próbáld meg, hátha tudnál aludni!... Fáj még a fejed?... Ne búsulj, mert reggelre otthon leszünk. Az emberek egymásra néznek, a holttest hallgat, csak a félig zárt száj fehér fogsora vicsorít ki a sötétbe. Egy rokkant tojásokat szállít a Regátba. Sebesüléséről kezd beszélni, de rémülten hallgat el, és ő is rámered a szembevigyorgó holttestre. Egyik utas odaszól a székelynek:- Mi baja a menyecskének, atyafi?- Halálos beteg, szegény - válaszol mogorván, fél testével eltakarva a halottat. Gyanakodva fürkészi az utasokat, vajon észrevették-e hogy holttestet visz. Az emberek összesúgnak, egyik egyik-másik közel hajlik az élettelen nőhöz, és a bizonyosságtól rémülten hátradöbben, de senki sem meri kiejteni a szót: „Halál.” Van valami végzetes a vonat rohanásában is. Mintha az is a halottat altatná: „SissiL.sisiL.Sissi...” Az ablakok előtt elröpülnek a hegyek, majd a holddal mennek szembe, s a sárga sugarak ráhullnak az élőből és halottból összetett emberpárra. Mindenki hallgat, csak a belső kínoktól gyötrött székely beszél tovább a halotthoz:- Bárcsak mát otthon volnánk... Nem ráz túlságosan a vonat...Tarts ki valahogy, lelkem!... Az emberek borzadoznak, tudják, hogy halott utazik.- Gyertyát kellene neki gyújtani - veti sietve a keresztet a rokkant. A férfi kétségbeesetten félig tébolyultan tovább magyaráz:- Otthon akart pihenni szegény, a mi temetőnkben.- Temető, temető, mind egyforma - mondja valaki. Utolsó kívánsága volt - kérleli lázas tekintettel őket a férfi.- Szegény ember vagyok, szállítatást nem bírtam volna... Egész vagyonom ráment volna... Az utasok lesütött szemekkel hallgatnak, virrasztanak.- Van egy három esztendős leánkám és - beszéli tovább a férfi -, az mégse lehet, hogy még egyszer meg ne lássa az édesanyját. Ezért viszem, hogy, hogy... haljon meg otthon. A vonat olajlámpája utolsót pislant. Senki nem válaszol. A sötétben görnyedő embertestek, mint néma, fekete szobrok ülnek. A vonat tüzes füstfellegben száguld tovább. „SissiL.sisiL.sissfi... Az Isten felülről nézi, és áldott kezével félrehajtja a felhőket a remegő csillagok elől. A férfi nem bírja tovább. Csendesen sírni kezd. A szerelem, boldogság, élet, álom jut eszébe, az együtt töltött idők, a tervek, erők, lélek, minden, amit ez a kihűlt asszony jelentett neki. Erezte, hogy valami csodálatosat cselekszik, és életét adta volna érte. A kalauz azonban felriasztja:- Jegyeket kérek!- Most, most válik el - gondolja rémülten a halottvívő, és odanyújtja két jegyét.- Az enyém s a feleségemé. A kalauz a halott arcába világít lámpájával, és megremeg.- Alszik?-Alszik - válaszol a sötétben egy vészjósló, komor hang. A kalauz tétováz, de egyszerre elszánja magát, és a jegycsipős beleharap a halott jegyébe is. Mindenki megnyugszik, hogy a halottat nem tették le a vonatról. A komor, fenyegető tüzek eloszlanak, kialszanak a szemekben. A vonat továbbdübörög az éjszakában. Végre felvirrad. A mezőkön lassan feltetszenek a vetések, fák, füvek, a házak kibontakoznak a sötétségből.- Rákos! - kiáltja a kalauz. A székely felegyenesedik. Mély sóhajtással átkarolja újra a halott asszonyt, és a testtel a vállán keményen megemeli kalapját.-A jó Isten áldja meg magikat! Senki sem emeli fel a tekintetét, hogy ne kelljen megtudniok a féltett, szép titkot.- Vezéreljen az Isten - mormogják vissza. A halottas ember eltűnik. Futva rohan végig a vonat mellett, és viszi-viszi terhét ember nem járta helyeken, rejtőzve, titkon.
