Calvin Synod Herald, 2010 (111. évfolyam, 1-12. szám)
2010-11-01 / 11-12. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 adott, s megtiltotta, hogy zavarjuk.-Alszik?- Alszik.- Akkor meggyógyul - tudja a némber.- Meggyógyul - hagyja rá az ember, és sóhajtva felteszi a kalapját. - Megyek a patikába - hazudja, majd csendesen kitolja az asszonyt a szobából, a halottra rázárja az ajtót, és keményen felmordul:- Bé ne tegye e lábát senki a feleségemhez, míg vissza nem jövök.- Miféle pogány ember maga - borzadik a vénasszony -. hátha valamire szüksége lesz?-A tanár parancsolta így - áltatja tovább a székely. - Közel sem szabad menni az ágyához. Reggel eljön, s ő felébreszti. A város már esti fényárban úszik. A kávéházban szól a zene, az embertömegek zajongva, kacagva ömlenek az utcákon. A székely siet a tanárhoz. Alig engedték be hozzá.- Mi baj, fiam? - ismeri meg a tnár. A székely alázatosan lehajtja a fejét.- Meghót...- Vigasztalódjék. Jobb neki így... Van valami kívánsága? A férfi kihúzza a nyakába akasztott pénzes zacskót.- Engedelmet kérek, de elfelejtettem megkérdezni, mivel tartozom.- Egy vizit, injekció, háromszáz lej. Háromszáz lej, nagy pénz szegény embernek, de meg kell becsülni a halott porát.-Ittvan, istállóm...- Most mit csinál? - érdeklődik zavartan a tanár.- Hazaszállítom. Az volt az utosó kívánsága. A tanár megnyugszik. Ha hazaszállítja, akkor tehetős ember, és nem sok a háromszáz lej.- Forduljon valamelyik temetkezési intézethez - adja a tanácsot. - Az elintézi. No, Isten áldja, barátom. Nem érez semmit, sem bánatot, sem emléket. Fásultan megy az utcán. Egy kivilágolt kirakatban meglátja a koporsókat, szemfedőket, halotti jelentéseket. Betér. Feketeruhás úr hajlik át az asztalon.- Temetés?- Afféle... Tudni szeretném, hogy mibe kerül a halottszállítás.- Hová?- Székelyföldre, istállóm... A kereskedő pár kérdés után kiszámítja. Dupla koporsó, engedély, orvosi vizit, szállítás, összesen nyolcezer lej. Autón hatért megcsinálják.- Igenis - hebegi a székely, és szomorúan kifordul az ajtón. - Nyolcezör lej - töpreng. - Annyi pénzen nincsen. Nehéz szívvel kicammog újra a külvárosba, betér a sötét kunyhóba, megnézi a halott orcáját, meg is csókolja, s rábólogat.- Nem tudlak hazavinni, Anna lelkem! - s újból visszahajtja rá a takarót. Leül az asztal mellé. Eszébej ut gyermekük, a háromesztendős Éviké. Ha holtan is, mégis haza kell vinnie az anyját.- Még ha Burukolóba eladhatnám a földet, az ára kifutná -jut eszébe -, de ahhoz idő kéne.... Mégsem tudom az utolsó kívánságodat teljesíteni, Anna! Ismét elővonja a pénzes zacskót. A forró mellétől meleg rongyból minden pénzét kiszedi, és bütykös ujjával számolgatja az asztalon:- Ötszáz meg száz, az hatszáz, meg száz, az hétszáz... Ez itt egy ezöres... Nem elég... Nem fussa... Én édös Istenem! Mit tudjak csinálni! Sokáig gyötri magát. Végigéli emlékezetében azt a szép, virágos, szegény életet, amelyet a csöpp asszonyka nyújtott szerelmes odaadással. Mezők, erdők hazahívják, a kis hajlék ezer drága emléke kínozza, és mintha a falu sirató harangjai is idehallanának az idegenbe, azok is hazaszólítanák a hegyoldali tiszta temetőbe... Holtában is dideregne az idegen város durva rögei alatt, ahol éjféli órán az sincs, kihez hozzászóljon. Jeltelen, süppedt, dudvás sírja lenne, ahonnan pár év múlva új szegénynek ásnák fel csontjait. Nem, egyedül nem mehet haza. Mit mondjon drága kicsinyének, hogy hol hagyta az anyját, mit szólnának a szomszédok, mit feleljen az otthoni fűnek, fának, virágnak, földnek, a kis templom Jóistenének... Érzései elhatalmasodnak, s sokszor a kihűlt test felé veti magát, és esküszik fennen:- Ha embert kell ölnöm azért a pénzért, akkor is hazaviszlek, Anna! Hiába számolja azonban újra a pénzét: „Ötszáz meg száz, az hatszáz...” - arra se elég, hogy a házból kivigye vele. Tehetetlen fájdalmában észre se veszi, hogy az éccaka elmélyül, a vén háziasszony alszik, a város elcsendesedik.- Ötszáz meg száz, az hatszáz - mormolja félig tébolyultan tovább, míg kifárad, és a puffadozó halott mellett sokáig hallgatja a némaságot. Az óra elveri a tizenegyet, valamelyik gyár szirénája belebőg a sötétbe, utána a vonatfutty visit fel.- Megy a tizenegyes - gondolja önkéntelen -, ezzel kellett volna hazamenni, de még a kétórással is elérnénk. Ötszáz meg száz, az hatszáz... Éppen annyiba kerülne a kettőnk jegye... Hirtelen elsápad, fenséges gondolat hasít bele agyába, kiderül az arca, félelmes belső ordítás szakad fel benne az örömtől, halottjához ugrik lerántja róla a takarót, és szinte ujjongva mondja:- Mégis hazaviszlek, Anna lelkem. Az ajtót bezárja, az ablakszemeket elfüggönyözi, és lázasan, remegve hozzákezd a halott asszony öltöztetéséhez. Feladja rá a virágos szoknyát, felerősíti a kicsi csizmákat, a réklit, a fejére felköti a virágos keszkenőt, hátán végigteríti a nagykendőt. A félig merev testtel addig küszködik, míg sikerül felöltöztetnie. Végre útra készen áll. Az idő is sürgeti. Mennie kell, hogy le ne maradjon a vonatról. Félelemtől borzadó üstökkel eloltja a lámpát, az ajtón kikémlel. A vén szállásadóné mélyen alszik... Most! Átöleli a halottat, és pár kétségbeesett lépéssel szinte átgázol a szobába... Az utcán nem járnak emberek. Háztól házig óvakodik, liheg a súlyos halott test alatt. Végigszökik a zegzugos kis utcákon. A fagyott fő arcához verődik, a kezek mereven lóbálódznak, és furcsa, halk hangon csikorognak a halott csontjai... A palánkos kerítések mögött rémülten vonítanak utána a kutyák. Valahol részeg ember énekel. Távolabb egy rendőr áll mozdulatlanul.
