Calvin Synod Herald, 2010 (111. évfolyam, 1-12. szám)
2010-09-01 / 9-10. szám
CALVIN SYNOD HERALD 19 Asztalos István AZ APA Harmadik napja dühöngött a vihar, s ha egy pillanatra megállóit, a hirtelen csendességben zizegve szakadt a hó. Aztán újra rákezdett a szél, hóhalmokat sepert szét és hordott össze megint. Megtöltötte a vasúti töltés két oldalát s a töltés mellett kanyargó patak medrét is. A parti fűzfákat beborította vastagon, s a csüngős ágak, mintha fájdalmukban le akartak volna szakadni a törzsekről, csapkodtak ide-oda. Süvöltött a szél, és nem egy irányból fújt. Mindegyre változott, és körös-körül fehéren örvénylett a világ. Kavarogva rajzott, omlott a hó. Úgy tetszett, egész közel van az ég a földhöz, a telefonpóznák vége már beleveszett a fehér kavargásba. Vijjogva zengtek a telefonhuzalok, s ha egy elpattant, a szél elkapta rögtön, megsuhintotta, és sziszegve vágta a hóba. A vasúti töltés tetejét egy-egy darabon kopaszra seperte, más helyen meg befújta vastagon. A bevágásokban hatalmas halmok magasodta. S ezen a hóval befújt töltésen és bevágásokon keresztül igyekezett a közeli állomásig a bánfiyhunyadi kisvonat. Már fél órája, hogy elindult, de alig tett meg három kilométert. Naponta kétszer járja meg a huszonhét kilométeres utat. Vagy hat tehervagont cipelt maga után, s egy személykocsit. Annak felét a vonatvezető foglalta le, meg a postaszemélyzet, a másik felét meg három utas. Szombat volt, késő délután, és cudar idő, ilyenkor nem utaznak az emberek. A vasutasok is szerették volna, ha nem kellene továbbmenni ebben a fehér örvénylésben, hanem visszamennének Bánffyhunyadra, s onnét aztán mindenki a maga melegébe. A három utas közül egyik, egy olajos ruhás vasutas orráig bundájába húzva hallgatott a sarokban, a másik, egy síbakancsos, széles vállú, magas, még egészen fiatalember figyelt ki az ablakon, s elégedett arccal gondolta: Ez igen, mint az északi sarkon. - Aztán Amundsen jutott az eszébe, utána pedig rögtön az, hogy ő is, ha kint lenne, menne, mint Amundsen, szembe az örvénylő viharral, keresztül a hófúvásokon. A harmadik utas, egy sovány, szapora pislogású ember, állami biztosítási ügynök, dühös volt: lám, neki mindég szombaton kell falura utazni. Csak vasárnap lehet a falusiakkal szóba állni. -Fene a parasztjait! - gondolta elkeseredve. A mozdony éppen csak vonszolta a kocsikat. Nagy erőfeszítéssel mozgott előre. Füstjét a vihar már a kéményéről letépte, foszlányokra szaggatta rögtön. Első kerekei két oldalra vágták a havat, a vihar azt is elkapta, s szétszórta mindenfelé. A mozdonyvezető, elég idős, magas és sápadt ember, kissé kihajolva a mozdonyból, figyelt előre. De hiába meresztette a szemét, ahogy kijjebb hajolt, szembecsapta a vihar, védőszemüvegét betapasztotta hóval, s nem látott semmit. Se, fát, sem jelzőoszlopot. Ha előre-, ha hátranézett, fehér volt minden: gomolygó fehérség. A kocsikat sem látta, mintha csak ők lennének ketten a fűtővel ebben az egész kavargó világban, meg a sisteregve, hörögve kínlódó mozdony. Ingerülten törülte végig a szemüvegét, és hajolt ki újra. Végre a kanyarban szemvillásnyira megpillantotta a síneket. De rögtön rá a mozdony mellől fehér hótömeg szállt fel e földből, egy darabig a mozdony mellett szaladt, aztán csak ráomlott fehéren. Sapkája, szemüvege s az egész arca tele lett hóval. Lerázta magáról, megtörölte szemüvegét. A hideg pelyhektől megborzongott a háta közepéig.- Jön a bevágás!... - kiáltotta a fűtőnek, aki a tüzszekrény előtt állott meggömyedve. S a mozdony mintha vízben szaladt volna, tört neki a bevágásnak. Vastag sugárban peckelte fel a megfagyott havat. A mozdonyvezető arca, szemüvege, egész alakja megtelt hóval, de éppen csak az arcát fordította beljebb. A gépnek dőlt egészen, mintha a vállával akarta volna keresztülnyomni, kényszeríteni a bevágáson. Ijesztő hótömeg kavargóit a levegőben. A tűzszekrényen sustorogva olvadt el, és lucskossá vált már talpuk alatt is a vaslemez. A mozdony már csak rángatózva haladt egy, még egy és még egy métert. Végül, mintha körfűrész a túl vastag fában, egyet döccent, s a bevágás közepén elakadt. A mozdonyvezető visszacsapta az indító kart, majd megint ráeresztette. A gőz sisteregve tódult ki a dugattyúk mellől, de a kerekek egy helyben forogtak. A mozdony, mint a kifáradt állat, remegett, és párologva állt a hófúvásban. A vihar süvöltött, és szórta rájuk a havat. Kint már szürkülődött, s a fehér örvénylés hamuszínűre változott. Valaki felbukkant a lépcsőn. Csupa hó volt. Bundája gallérját a szél az arcára csapta, s egy darabig nem bírta kinyitni az ajtót. Valamit kiáltott, de a szél elragadta a hangját. Aztán valahogy mégis kikapcsolta a mozdony ajtaját, s felkapaszkodott hozzájuk. A vonatvezető volt.- Mi az, vezér? A mozdonyvezető kiabálva magyarázta:- Vissza kell menjünk! A vonatvezetőnek elégedett volt a hangja:- Mondtam én ezt neki, de csak ül a jó meleg irodában, s mind beszélhetsz neki... Hamar elterjedt a hír a vonaton, hogy vissza kell menni. A vasutasok örvendtek, és örvendezett a biztosítási ügynök is, csak a fiatal, széles vállú fiú mondta, hogy ez pokoli: neki tűz-víz Kalotán kell lennie, őt egy társaság várja, s reggel mennek sítúrára. Csak a sarokban ülő olajos ruhájú s bundájába húzódó vasutas nem kiabált. Elgondolkozva állt, gondterheltnek összehúzott szemmel nézett a kalauzra. Aztán készülődni kezdett. A kezében lévő kis csomagot óvatosan a belső zsebébe tette. Összegombolta magán a bundát, s felállt. Beteg a gyermek - magyarázta a kalauznak. - A torkával. Nem tud nyelni. Kell nagyon az orvosság, várja az orvos... A síbakancsos fiú megnézte a vasutast. Inas, szikár ember volt, az arca mintha megaszalódott volna már a sok vonatfustben, a kezén kidagadt erekről meglátszott: egész életét nehéz munkában töltötte.- Megyek én is magával - mondta neki. A vasutas rápillantott, s ő is megnézte a fiút. Úgy tizennyolc év körüli lehetett, síbakancs, síruha, övvel
