Calvin Synod Herald, 2009 (110. évfolyam, 1-12. szám)
2009-01-01 / 1-2. szám
20 CALVIN SYNOD HERALD P Gulácsy Irén A FELMÉRI CSILLAG A vajda hosszan nézett a távozó után. Nem látszott rajta se harag, se fölindulás. Csak valami végtelen, apás, fájdalmas megbocsátás. Magára hagyták hát mind! Mind, akikben bízott, akiknek hitt, úgy, hogy a saját fülét, szemét is lehazudtolta volna értük. Magára hagyták botorul, akikért élni, munkálni, mindent kockára vetni akart! Felsóhajtott és keserűen ingatta a fejét. Tisztán-világosan látta a dolgokat. Igen, az elvetett mag megfogant és szépen kikelt a jó talajban. Erdély népei fölismerték az erdélyi gondolatot. Az eszme lelkekbe csordult és tervekbe szökött. De mit ér, ha az induló lábak alól a döntő pillanatban kifutott a talaj? Lám, leszakadnak az alig egymásba font gyökérszálak! Erdély népei nem bíznak egymásban. Más a belső adottságuk, más a végső céljuk, rendeltetésük, szokásuk, vérük, erkölcsük. Mind a maga fölényét építgeti és mind kívülről várja, rokonajándékba, hozzá a segítséget. A szász Wiennára esküszik és Ferdinándtól reméli a közös germán vér diadalra lobbanását. A moldvai vajda szárazon igyekszik tartani a puskaport, míg a nagy latin-álmát virrasztja. Az erdélyi magyar pedig egyre a Királyhágó palánkján keresgéli a rést. Az önálló cselekvéstől elbátortalanította a nagy összeomlás rianása, amivel az egységes anyatestről leszakadt. Ó, nem gyávaság ez, amit itt lát maga körül! Nem. Erdély érzi már, hogy a holnap csíráit magában hordozza, hogy vemhes a magyar jövendőtől. És éppen ezt az élő terhét óvja ösztönösen minden kockázatos mozdulattól. Hogy lehetne fölrázni? Meggyőzni arról, hogy a betlehemi csillag Felmér fölött már valóban megjelent? Most vagy hisz, és összefogódva indul ez a nép, vagy rádőlnek Sión falai, s a magyar holnap az utolsónak maradt romok alá temetkezik, menthetetlenül. A vajda fölkelt, s nagy, dobbanó léptekkel mérni kezdte a tágas sátort. Széles halántékain csomókban duzzadt az ér a megfeszített gondolkodástól. Hiszen a pásztorok jártak az éjféli mezőkön, és nincs hajlék a fényes kastélyoktól le a jobbágykunyhókig, ahol ébren ne virrasztana az elhivatottság érzése, a hit és a magyar katarzis sóvárgó vágya! Nem hiányzik itt semmik csak a kirobbanás! De mi volna az a valami, ami gyújtózsinórt vezethetne a lelkek pattanó feszüléséhez? Mi lenne az az átütő szikra, ami fölgyújthatná a szent lángokat? Mi az, ami ellenállhatatlan cselekvésre indíthatná ezt a felelősségét félő, okos óvatos népet? Valami káprázatos harci tény talán, aminek hősi dübörgése magával ragad? Megkísérelje? Nem várva segítő kezekre bevágjon a maga ötven bihari legényével a Gritti hadba? Tüzelje démonokká a rábízott nyájat? Marassa beléjük a bosszú és gyűlölet mérges kígyóit, hogy veszetté dühödjenek és tíznek számítson minden kardcsapásuk? Ötvenet háromszázra így lobbantson rá? Tehetné. Ragyogó lenne a példa. De mégis, Jákob-áldozat. Ötven kalászrengető, magot érlelő fiatal élet Mohácsa a nagy viráglégió pusztulása után. Szabad ezt tennie? A vajda csöndesen ingatta a fejét. Nem. Elég volt az áldozat, a könny, a gyászkorommal írott példa! Drága minden csöpp magyar vér. A duzzadó fiatal életek fölmorzsolódnának egy kétes eredményért. Sőt talán épp ő maga segítené olcsó diadalhoz az idegen kalandort, az aztán értené a módját, hogy a sikerét kiaknázza. Az óvatos csigák még jobban visszabújnának házaikba, a havasi medvék barlangjaikba, a pásztorok aklaikba, s ott érné őket az egyetemes összeomlás. Nem, nem dobhatja oda Grittinek trónzsámolyul a rigófüttyös, nótás bihari fiakat! De hát akkor mi a tennivaló: Mi! Abehódolás, mint a többiek tanácsolják? Az alázkodás? Megalkuvás a puszta életért? Erdély vajdája megválthatja ezzel a népét? Lehet ilyen példával új hitet alapítani? Hívőket sokatsítani és a sokadalom eléhezett lelkét az örök írás két halával, öt kenyerével jóllakatni a nagy pusztaságban úgy, hogy még a messzi sóvárak számára is maradjon a csudából tizenkét kincses kosárral? Lehet így lelkeket halászni és őket tűz-víz, fegyverek hatalma, gyötrelem és halálrettegés ellen fölvértezni? A süket csöndben nem jött felelet. A vajda homlokára szorította a két kezét. Ó, hogy hiányzott most a drága jó barát, a szenvedésekkel és csalódásokkal teli élet támasza, nagy válságainak tanácsadója, Pál! Milyen jó volna mellette tudnia ebben a nehéz, viaskodó órában! De már egyedül van, egyedül egész. Magános utolsó bölény az úttalan rengetegben. A fiatalság negyvenhét esztendő fekete viharfelhőjében messze szállt, akiket szeretett, életben vagy halálban egyaránt távol, vele csak forró magyar szíve és mindenlátó Úristen szeme virraszt. A püspök arcán alázatos szelídság suhant át. Panaszolhatja-e társtalanságát, mikor vele a leghatalmasabb? A csudálos Örökkévaló, aki a nemlét állapotából kihozta, aki megtanította tétova gyermeklábait járni egyenes utakon, szenvedéseket és csalódásokat bátran viselni, s aki kezébe osztotta az ő farkas kergette fekete bárányainak pásztorbotját? A széles bronzhomlok lassan meghajolt és Várad püspöke halkan fölfohászkodott:- Domine, non sum dignus... De csak egyetlen szikrát küldj, és megvilágosodik az én véges értemem sötét börtöne! Megcsókolta a nyakában függő főpapi keresztet, s készült visszarejteni köntöse alá. Hanem az egyik aranyszög, mely a Korpuszt tartotta, megakadt a szövet szálaiban. Mintha tiltakoznék az elrejtés ellen. A püspök keze önkéntelenül megállt. Borús tekintete fölnyílt és elmeredt csudálkozva, mintha valami láthatatlan, hatalmas mágnes rántaná magához. A sátorponyván besurrant alkonyati napsugár ragyogva aranylott a feszületen és szivárványos aureolát font az isteni vértanú töviskoronájára. Az óriás fölegyenesedett. Hosszan, merően nézte a lehajtott fejet, mintha néma pamcsot olvasna le a csukott ajkakról. A rárontó öröm hirtelen rándulása futott végig hatalmas testén. A dérlepte fej magasba szökött, a homlok redői kisimultak, a tétova két szem ragyogva felszakadt és előredombosodott a mell kincses hatalma. Micsoda egyszerű s milyen örök érvényű igazság volt, ami
