Calvin Synod Herald, 2008 (109. évfolyam, 1-10. szám)
2008-05-01 / 5-6. szám
22 CALVIN SYNOD HERALD jobbágy, s minden dénárjuk odavándorolt a papzsákokba. Éppen csak személyüknek urai voltak. És a hitük? Az új hit, melyért Húsz János máglyahalált halt?! Ez nem csak a túlvilági boldogsággal kecsegtette őket, ez azt hirdette, hogy Krisztus által minden ember egyenlő már e földön, senkinek sincs joga sanyargatni a másikat, s mindenkinek egyforma jussa van a földi javakhoz. A nagy urak, akik minden másban örök huzakodásban voltak a papokkal, miért csaptak most velük együtt olyan buzgalommal Húsz követőire? Talán a szegény jobbágy lelki üdvösségét féltették, vagy a maguk temérdek jószágát?! Újlaki ismételte:-A test megvan, csak fej kell! - és megfogta Antal kezét. A hadnagy ebben a pillanatban Lépes Loránd alvajdára gondolt. Annak is ilyen kemény szorítása van, s mikor magyaráz valamit, jobbjával megszorítja az ember öklét. Az alvajda! S a többi urak, a városispánok és asszonyaik, a büszkék, a szentek, aranyhímes, nehéz bársonyruhájukban! A Lépes Lóránt lánya: Anna. Egyszer látta Szentimrén. A várudavaron állott, derék lova magasba ágaskodott, toporzékolt, mikor két asszonnyal az udvaron álló kocsi felé ment a leány. Mint egy nagy, szép páva. Olyan nagy fekete pillákkal, mint egy pillangószámy. És a haja! Fekete! Fekete! Az arca! Fehér! fehér, hófehér! Úgy megszorította a lovát, hogy megállt, mint egy cövek. A leány odanézett. Csak egyszer, csak egy pillanatig. Újlaki beszélt.-Te légy az szegényeknek megótalmazója, számkivetetteknek megbódogétója! „Vajon a lovat nézte, vagy engem?” - gondolta a hadnagy. „Igen! És a pórok. Megkínozva, kifosztva, gyötörve, mint a barmok. Leányaik mindenki prédái. - Lépes Anna, szép fehér pávamadár!” Újlaki harsogott, mint egy harci dob:- És az seregeknek Ura Istene adja az hatalmat, ráteszed lábad az sárkány fejére, és a népek, kiket megszabadítottál az sátán rabságából, és nagy leszel és csudálatos és szépséges az te hatalmadban! A hadnagy lehajtotta fejét. „Csudálatos és szépséges! Szépséges! Szépséges!”-ismételgette magában. Aztán hirtelen felszegte fejét. Hosszú haja megremegett a vállán, szája keményre feszült, dereka megnyúlt, ahogy kérdezte:- Mit tegyek, atyám? A pap felállott, és a többiek is mind felállottak. Odalépett a hadnagyhoz, kiterjesztette s felemelte karjait, tenyerét lefelé fordítva tartotta a legény feje fölött, s úgy mondta:- Áldott legyen az hatalmas, igazságos Isten, ki megáld téged és megsegéli azokat, kik igaz hittel imádják ötét. Menj most fiam! Hagyd el az te atyádnak háza tájékát, s mikor hírt veszel, hogy az aratók összegyülekeztek, indulj, hogy előttük járhass! Egy óra múlva a sötét éjszakában dobogve vitte a ló budai Nagy Antal hadnagyot Küküllővár felé. Reggelre Szentimrére ért. Távozása után Újlaki is útnak indult, ahogy jött, gyalog. Vele egy időben két lovas pórlegény vágtatott ki az udvarról. Egyik Marosszék felé fordította lovát, a másik a hegyeken keresztül Fejér megyébe igyekezett. Korán tavaszodott. Március végén már bogarak zümmögtek a napsütésben, s az erdők teteje messziről nézvést gyenge violaszínt mutatott. A Maros, Szamos, a Küküllők, az Olt már csendesedve folytak, lerohant immár rajtuk az első olvadás. A tyúkvirág már sárgállott. A jobbágyok kiültek a napra, s onnan nézték, hogy eszi a rozsda az ekéket a zsúppal fedett fészerek alatt. Az urak erővel mentek rájuk, de úgy sem lehetett őket a szántásra kihajtani. A várak mellett pisszenni sem mertek, de messzebb az ispánok katonáitól már egyenesítették a sarlókat. Ha az urak rájuk kiáltottak:- Mit esztek, kutyák, ha nem láttok dologhoz? - csak morogtak:- Kerül valami. A szegény nemesek meghúzódtak, mint az ugrásra készülő farkasok. A tavaszi napéjegyenlőség napján kezdődött a tánc. Azelőtt való nap Lépes György püspök jobbágyai és gazdatisztjei kemény parancsot vettek, hogy Daróc, Mákó és Tűre községekből Bogártelkére bemenve összegyűljenek, és a három esztendő óta hátralékos tizedet megfizessék. Pálfia Márton, a kelyheshitű türei pór, mihelyt a püspök poroszlója kihúzta a lábát az egyik faluból, menten ott termett, rendre járta, s bedugdosta fölükbe a tüzes taplót. Március 21-én reggel mind a három falu benn volt Bogártelkén. A plébánia előtt álltak nagy csoportban. Lehettek százötvenen. Mind meglett emberek. Jöttek velük fehémépek is néhányan, azok a templomajtó elé kuporodtak, és vég nélkül lefetyeltek. A daróci gazdatiszt, vajdaházi Nagy Pál, kihúzta hatalmas termetét. Olyan melle volt, hogy a zeke majd szétrepedt rajta, ha nagyot szuszogott. A másik két gazdatiszt ide-oda topogott a tömeg előtt, a tekintély okáért nem elegyedett egyik se a pórral. A nap már jól fenn járt, mikor a plébániából kilépett a kolozsmonostori apát, utána a plébános, aztán a sekrestyés. Az udvaron a szakácsné, derék, jóarcú asszony, nagy késsel egy lúd nyakát riszálta. A parasztok dülledt szemmel nézték. Vajdaházi Nagy Pál elég hangosan dörmögte a mákói gazdatisztnek:- Úgy vélem, a főtisztelendő apár úr nem veti meg a lúdhúst, ha szoknya van is rajta! A mákói tiszt keresztet vetett. „Pokolra való eretnek” - gondolta magában, szólani azonban nem mert. Nagy Pálról az a hír járta, hogy titkos híve a kelyheseknek, de biztosan tudni nem lehet. Mióta Marchiai Jakab máglyára küldte a huszitákat, vigyáztak az emberek magukra, nem kiabálták hangosan a hitüket. Az apát misézett. Az emberek nagy része bement. Nagy Pál valami hirtelen dolgot kapott magának, a pórok közül többen eloldalogtak. Ezek Húsz hívei voltak. Valami húsz-harminc fekete hajú román ember ott maradt a templom előtt. Hiába húzta őket a sekrestyés, nem akartak bemenni. Mikor a plébániáról kijött egy tiszt a püspöki bandériumból s utána négy katona, a románok megrebbentek, a katonák néhányat tuszkolni kezdtek a templom felé, azok huzalkodtak, nagy lárma lett. A tiszt közéjük csapott, a katonák elengedték őket, mire elcsendesedtek, s a nyitott templomajtón át hallani lehetett a szentmise latin igéit.
