Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-09-01 / 9-10. szám
22 CALVIN SYNOD HERALD A rabonbán s a vajda fent a tornácon sötéten összenéztek. A vajda azon melegében elkapta a papot.- Egyezségünk vagyon - mondotta néki. A pap arcáról szempillantás alatt lepattant az imádságos álarc.- Micsoda egyezség? - horkant élesen mink nem egyezkedni, hanem büntetni jöttünk! Kegyelmed elvéti a dolgot, vajda uram! A vajda kihúzta a derekát, bajuszát kétfelé törülte, s megcsörgette oldalán a széles szablyát. Sok kupa bor szólott belőle, de igaz beszédet.- Ide hallgass, tisztelendő fráter. Először is, itt én parancsolok, mivelhogy én vagyok ez ország vajdája. Másodszor pedig, a székely szabad nemzet, akivel minékünk szerződésünk vagyon, őseinktől fogva. A király úr erről megfeledkezhetett ott messze, a Duna folyó partján, de az erdélyi vajda nem feledkezhetik meg a székelyek földjén. Tehát ide figyelj: székelyek földjén én, a vajda, rendet találtam. A felkelés ezen nemzet belső ügye volt, s mint ilyent, a rabonbán maga is leverte, megszüntette, elintézte, amihez őnéki joga is, módja is vagyon. Papok s lovagok földjei szabadon állanak. Visszatérhetnek, bántódás nem éri őket. Ne feledkezzenek meg azonban arról sem papok, sem lovagok, hogy a székely szabad nemzet, ki dézsmát, vámot senkinek fizetni nem tartozik, földje meg nem szállható, s jószága el nem hajtható, még a király parancsára sem! Elhallgatott a vajda. Szeme hosszaszan pihent a pap sovány arcán, aztán megkérdezte tőle?- Megnyugszol, tisztelendő fráter?- Nem nyugszom meg! - égett a szeme a papnak, s a szája habos lett. - Vért akarok a kiontott vérért! Égő falvakat akarok látni az égő templomokért! Kitépett nyelveket, kisütött szemeket s máglyákat akarok látni a ledöntött oltárokért! Nem nyugszom meg! A vajda elkékült a haragtól.- Nekem az itt élő nép testvérem, te pap! S te háborút akarsz a testvérek között? Ezt tanítja a te Krisztusod?! Vérontást tanít, hol testvér öli a testvért? Hár akkor eredj, tégy, amit akarsz. De rám s a vajdai hadakra ne számíts. Én még ma hazatérek. S hogy te hazatérsz-e valaha, az majd a székely rabonbán s a havasalji vajda dolga. Tőlem megdögölhetsz! Megfordult s döngő léptekkel fölment a házba. Bévágta az ajtót maga mögött, hogy döngött, mint baltacsapás. A rabonbán a tornác oszlopának dőlve nézte a papot, ki ott állt az udvaron, felemelt fővel s mellette Hilláriusz fráter. A pajta előtt a gyermek akkor szállt föl a lóra, s indult vágtatva a hegyek felé.- Megállj! - rikkantott utána hirtelen. A fiú megfékezte a lovát, s visszafordulva az apjára nézett. Az pedig csöndes, komoly hangon a paphoz fordult.- Mondd hát, tisztelendő atyám, valóban rá akarsz tömi a falvakra? A pap szúrós szemmel tekintett reá.- Miért kérded ezt?- Mert székely vagyok én is, s hozzá rabonbán. Összevonta szemöldökeit a pap.- Mit jelentsen ez a beszéd újból? A rabonbán onnan fentről egyenesen, nyíltan nézett a szemébe.- A székelynek én vagyok vezére, ha hadba megy. Csak azt. Nézték egymást. A gyermek ült a lovon mozdulatlanul. Hilláriusz fráter lehajtotta a fejét. Halkan mormolta:- Jésus Krisztus nevéért legyen békesség, ámen. A király papja hosszasan nézett maga elé. Komoran felelt.- Meglátjuk, rabonbán. Amit urunk rendel, az apostoli király, az lészen.- Úgy - tűnődött a rabonbán, s ujjaivel elgondolkozva babrált a szakállán - úgy, hát akkor ide figyelj, kölyök. Mondd fent a hegyen, hogy lármafákat tegyenek újból. S ha valamely kigyúlna, mind égjen, s aki fegyvert markolhat, táboromba gyűljön. Én izenem, a rabonbán! S a havasalji vajdához legény szaladjon akkor, hírt vinni a vészről. Eridj, fiú! A gyermek kipirult arccal hallgatta a komor szavakat. Csillogott a szeme, mikor megfordította a lovát s elvágtatott. A tornác könyöklőjén Mikolt asszony halkan felzokogott. A két pap összenézett. De a lármafák nem gyúltak ki mégsem. Készülődött a király papja is a vajdával vissza. Éles volt neki a levegő, ami a hegyek felől jött, és sűrű a köd, ami a völgyeket lepte. Jókedvű volt mindenki, a vihar elvonult. Vidáman készülődtek a hadak, csúf, szennyes mesterségnek érezték az ilyesmit, aggok és gyermekek ellen küzdeni, falvakat égetni, máglyákat állítani. Csak a rabonbán volt szótalan. Sötéten járkált és egymagában. Súlyos gondolatokkal tusakodott, borongós gondokat hordozott a vállán, szinte meggömyedt alattuk. Estére hazajött a gyermek. A vajda s a papok bent ittak a házban, a rabonbán a tornácon fogadta a fiát.- Elvégeztem, apám! - dobbant eléje lihegve és büszke felindulással a gyermek. - A lármafák készen állanak, s a legények is készen a hegyekben! S nyergeit ló várja, hogy Havasaljába fusson! Lihegett a gyermek. Az öreg csöndesen szólott:- Jól van. Most az egyszer nem lesz arra szükség.- Nem lesz háború? - kérdezte ijedt és csalódott hangon a fiú. A rabonbán hosszasan nézte. Megcsóválta lassan a fejét, és nagyon komoly volt.- Nem. Nem lesz most háború. Olyan háború, akit karddal és kopjával vívnak, az nem lesz. Este volt, és ahogy hullt a sötétség a hegyekről, valami zord és kegyetlen érzés is hullt vele alá. Azok ott bent ittak. Kihallatszott a szavuk a házból.- Gyere. Odamentek újra a toronyba. Sokáig álltak ott, amíg az apa megszólalt. S hegyek kereken már alig látszottak, elnyelte őket a sötétség.-A háború, fiam, az igazi, csak ezután kezdődik. És nekem és neked és mindenkinek ottan kell lenni. Halkan, ijedten lehelte a gyermek:- Ottan leszek, apám... A halk szótól felrezzent a rabonbán. Arca sötét volt, ahogy rekedtes hangos, halálos komolyan mondta:- Azt is várom tőled. Holnap indulsz Budára a királyhoz. Köd volt és sötétség. Kereken a hegyek már alig látszottak. I
