Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-09-01 / 9-10. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 azokat kérded.- Össze kell fogdosni őket! A rabonbán elmosolyodott.- Ösmered-é a mi hegyünket, pap? S vajon béres-katonáid ismerik-é? A pap fenyegetőleg emelkedett föl az asztal mellől. Habzott benne a düh, ahogy a szavakat kiköpte.- Ha én tudatom a felséges királlyal, hogy tikegyelmetek mindketten bűnös tehetetlenséggel vagytok parancsai iránt, s a pogányok irányában pedig jóindulattal! Rabonbán s vajda összenéztek. Sötét pillantás volt az, amit váltottak. S a vajda szólott.- Nyughass, tisztelendő atya, s tárgyaljunk inkább békességesen. Arról van szó, hogy megegyezzünk. Azt mondd, mit kíván a király a székely nemzettől?- Feltétlen engedelmességet! - harsogta a pap. A rabonbán felelt rá lassú szóval.- A székek népe mindig becsülettel tartotta a kötést, mit tett volt hajdan a magyarok urával.- A bűnösök példás megbüntetését! Pogányok kiirtását! - rikácsolta tovább a pap.- Kik eme nyomorúság okozói voltak, megbűnhődtek már, elhidd. A görbe keselyűorr előrehajolt a rabonbán felé.- Kikre gondol kegyelmed? - kérdezte élesen. A rabonbán egy pillanatra megtorpant a szó előtt. De aztán hátraszegte a fejét. Bor volt benne. Kimondta.- Papokra s lovagokra gondolok! Kik idejöttek anélkül, hogy hívtuk volna őket...!- Királyi parancsra!- Nekem azt ne mondjad, pap! - öntötte el a vér a rabonbán fejét, s öklével rávágott a súlyos tölgyfalapra azt nekem ne mondjad, hogy az én uram parancsot adott minden éhenkórász bitang idegennek rablásra, gyilkolásra! Hogy Árpád úr unokája pénzen vett latrokat küldött a mi falvainkra, maga szavával harácsolni, jószágot rabolni, égetni, pusztítani! István úr ilyent nem akarhat, s aki őt aljas hazugsággal előttem bemocskolja, annak én verem bé a fejét, hallod-e, barát?! Siket csend jött. A rabonbán s a pap ott álltak az asztal két végiben egymással szemközt. Csak a szurokfáklyák sercegtek, s kint vonyított egy kódorgó kutya. Aztán a pap szárazon odaszólt a vajdának.- Vajda uram, tekegyeled kapta a király írásos parancsát. Végezze hát, amivel megbízták. Én visszavonulok, hogy lelkemet az Uijézusnak szentelvén imádkozzak ezen bűnös és pogány nép megtéréséért. Azzal soványan, szikáran, jéghideg nézéssel otthagyta az asztalt, s kiment a tornácra. Nyirkos őszi éjszaka volt, szél jött a hegyek felől, s sötétség hűvösen tapadt a dolgok formáihoz. A tornác végiből valaki szembejött a pappal. Asszonyi ruha suhogott a sötétben.- Te vagy az, asszony?- Én vagyok, atyám. Elvégezted a békességet? Zörrent a pap hangja a sötétben.-Az én uram Istenem igazságáért vagyok itten, nem békesség miatt. Az asszony megborzongott.- Egész éjszaka imádkoztam, hogy békesség legyen... A pap kurtán, gúnyosan felkacagott.- Máglya kell ahhoz, nem imádság! Azzal a pap befordult az ágyasházba. Bent Hilláriusz várta. Miután lassan betette a ajtót, néhányszor fel s alá járt a szobán, aztán halkan, szinte súgva megkérdezte:- Hilláriusz testvér... mi jószága lehet a rabonbánnak...? A rabonbán s a vajda maguk maradtak, ketten, szótlanul üritgették a súlyos kupákat, bozontosán, búsan könyököltek a nyers tölgyasztalra, s néha egy-egy súlyos szót ejtettek, de legtöbbet hallgattak. A szurokláng sercegett, s gyantaszagú fekete füsttel töltötte meg a szobát.- Adott olyan parancsot a király? A vajda bólintott.- Ahogy a pap mondta?- Azon módon. A fejük összehajtott, mint két viharvert hegyi fa koronája.- S Árpád véréből vagyon ez a király? A vajda felütötte a fejét. Szemük egymásba vágott. Rekedten súgta a rabonbán tovább:- Magyarok népét nem kedveli... Hátha... hátha elcserélték a papok...? Kimondotta. Maga is meghökkent tőle. A vajda felrettent, az ajtóhoz ment és kinyitotta. Hosszasan nézett ki a sötét tornácra. Aztán visszajött, leült. A rabonbán bort töltött a kupákba. Ittak. Sok idő múlva szólalt csak újra a vajda. Megrázta magát, mintha a gondolatoktól akarna szabadulni, amik ránehezedtek.- No, most aztán süssünk ki valamit, hogy a parancsban se essék kár, meg rajtad sem, de még a népen sem. Összedugták a fejüket, bozontos, gondverte, furfangos fejüket összedugták a boroskupák fölött, az erdélyi vajda s a székely rabonbán. Nyúzták, forgatták, csavarták a bajt, ami a nyakukban ült, tusakodtak vele, s vedlették közben a keserűséget, itták a bort. A nap, amikor felkélt a keleti gerincen, ott lelte őket. Nyűtt ábrázattal, borgőzös fejjel tértek ki a friss hajnali levegőre. Jó lombszaga volt az őszi reggelnek, tiszta és józanító. Apap akkor lépett ki ájtatos arccal a kápolnából. A frissen ráimádkozott békesség ott terpeszkedett még csontos arcán. A gyermek akkor ment át az udvaron a pajta felé, ahol a lovak álltak. Vállán nyereg és kantár.- Hova igyekszel, öcskös? - vetette oda a vajda jókedvűen.- Fel a hegyre, a pásztorokhoz! Frissen csilingelt a vidám gyermekhang. A pap akkor ért melléje s rászólt:- Imádkoztál már, fiam? A kápolnában nem láttalak! Dacosan vetette fel fejét a gyermek és elpirult.- Nem megyek oda. A hegyekbe megyek. Azzal bement a pajtába. Bent lovak nyerítettek. Hilláriusz sajnálkozva szólott:- Kicsit vad még... majd megszelídül... A papok mögött csöndesen szólalt meg az asszony:- Imádkozom én helyette is, atyám... hiszen még gyermek... A király papja hidegen mosolygott, s bólintott a fejével.- Majd megszelídül ő is, csak imádkozz, jóasszony, s légy hű szolgája az anyaszentegyháznak, amely hatalmasabb valamennyiünknél...
