Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-09-01 / 9-10. szám
CALV IN SYNOD HERALD - Én most hazatérek. S azt tegyétek ti is.- Megfussunk a csata elől? - horkant a sötétben valaki.- Apró gyermeketek vagyon otthon, s vállatokon a nemzet jövendője, ne feledjétek.,, Már a lovon ült, amikor a fekete arcú legény megkérdezte tőle:- S ha kardra kerül a sor, a rabonbán velünk, vagy ellenünk? Összevillant a szemük. Az öreg hangja keményen recsegett, mint rozsdás vén vasdarab, ha megcsikordul.- A rabonbán mindenkor a nemzet java mellett! Aztán a tábor elmaradt. S a gyermek, mikor a fák sötét gallyai között még egyszer visszanézett, csak a tüzek halvány fényét látta elmosódni s a tilinkót hallotta egészen halkan, melynek szaván egy bánatos pásztor szóba nem fogható sejtelmes érzését suttogta világgá. S valamit fájdalmas nagy erővel megérzett akkor. Hogy ő és azok, akik ott fent a táborban sötét arccal szerte hevernek, s a gondot vívják, egy test, egy vér, egy lélek. Lentebb megnógatta a lovát, hogy apja mellé érjen, s izgatott, forró hangon szólt oda neki:-Apám...! Apám... ugye elkergetünk mindenkit, aki ezt a mi népünket bántja? Dörmögő hangon, sokára felelt az öreg.- Tanuld meg, fiam, ezen a földön sohasem cselekedj ük azt, amit szeretnénk, hanem amit lehet... Komolyan mentek. Komoly volt a csend. Titokzatosan suhogtak a fák, s olyan sötét volt körös-körül minden. A gyermek megborzongott, szép, forró érzései odalettek. Fázott. Mintha nyugat felől hideg szél támadt volna. A pénzen vett királyi zászlók s a vajdai hadak bent jártak már a hegyek között. Két nap sem telt el, s a rabonbánnál voltak. A rabonbán elébük lovagolt, hogy békességgel fogadja őket. A vajda jókedvű volt, nagy kő hullott le a szívéről, mert nem állott szemközt senki a királyi sereggel. Békés falvakon haladtak keresztül, a nép sötét volt és szótlan, de nem emelt fegyvert még a pénzen vett tálján katonákra sem, kik embertelenül harácsolták az élelmet s zabot mindenfele. Jókedvvel rázta hát a vajda a rabonbán inas kezét.-No, tégedet is meglátogatánk, rabonbán!- Csupán a kíséreted nagy, vajda - adta vissza a tréfát savanyúan a másik -, egyébként jószívvel látlak mindenkoron. A király papja, Jusztinián atya szikáran ülte lovát, mint egy bitófa, s nem tetszett neki a nagy barátkozás.- Lám, megijedtek a haramják, mégis szerteszaladának - vetette oda csípősen a szót a rabonbánnak. A rabonbán elcsudálkozott szerfölött ezen.- Haramja nem járt mostanában erre - rázta a fejét - hacsak nem azokra a törvényszegőkre gondoltál, barát, kik utóbbi időben sanyargatták a népet. Ám azokat néhány legény minap ostorral kiterelte, hogy ne sértenék magok viseletjével urunkat, a királyt. Megrándult a tálján pap arca. Élesen kérdezte:- Kikre gondol kegyelmed? Papokra? Lovagokra? Kiket a király küldött? Ártatlanul csóválta a rabonbán a fejét.- Azokra gondolok csupán, akik a törvényt szegték s király úr parancsát. Lehet, hogy papoknak s lovagoknak mondták magukat, de ezt teszi ma minden lókötő, ki rabolni akar. Ám aki pap, haramja nem lehet, ugye, szentatya, így tanítja a keresztes 20______________________________________ Isten? A pap összehúzott szemekkel nézte a rabonbánt, bosszúsan legyintett aztán, nem felelt. Hallgatott a vajda is, bozontos bajuszában elégedett mosolygást dajkált s kitartó szemmel az utat vizsgálta, lova lába alatt. Boroskupa mellett ültek tova késő éjszaka hárman, s rángatták a felkelés dolgát, mint ebek a koncot, előre-hátra. A súlyos tölgyfa asztal végiben a keselyűképű pap, kampós nagy orrával s lefittyent ajkaival túrta a székelység bűneit, vég nélküli kenetes szónoklatokat tartván királyról, pápáról, püspökről s más hatalmas urakról, kik valamennyien példás megtorlást s a vad pogányok gyökeres kiirtását kívánják. Szemben vele könyökölt sötéten a rabonbán, száraz, sárga homloka alatt furfangos, kurta mondatokba gyűjtve az eszét, keserítve ezzel is a békéden papot. A vajda ott tornyosult kettejük között. Hatalmasan, nehezen, feketén ült, szótlanul, mint vihart rejtegető baljós felleg, és sűrűn hajtogatta a súlyos ónkupát. Törvény által a paphoz tartozott, érzés és becsület által pedig a rabonbánhoz. így hát ivott, s hagyta a kettőt, hadd emésszék egymást. Olykor benyitott halkan a szolgálatos legény, s új bort hozott. Éjfél is lehetett, mikor a pap megsokallotta végül is a tárgyalás csavaros formáját. Aszott öklével az asztalra csapott s felállt. A másik kettő nézte.- Engem ide azért küldöttek, hogy tűzzel és vassal elfojtsam a lázadást, mely a király ellen támadt! - harsogta türelmetlenül. A rabonbán közbedörgött.- Akkor mehetsz is vissza, király ellen itt semmi nem lázongott!- Gyilkolták az egyház szolgáit! - dörgött vissza a pap s engem ide rendet csinálni küldtek, nem pedig avégből, hogy céltalan beszéddel töltsem az időt. Kegyelmed-é a székelyek ispánja, vagy nem kegyelmed az? A rabonbán előbb felhajtotta fenékig az előtte álló kupát, lelógó gyér bajuszát kétfelé törölte, azután felelt.- Hát a rabonbán, az én vagyok, pap. S ha ama idegenes szó rabonbánt jelent a mi nyelvünkön, úgy az is én vagyok. Ami pedig ama gyilkolást illeti, hát itten semmiféle Istennek a szolgáját nem bántották, mivelhogy az Istennel járó emberek mindenkor derék és tisztességes emberek szoktak volt lenni. Egynémely lator ugyan karóra került, de tudomásom szerint ti ama Krisztus Jézussal vagytok egy járáson, nem pedig latrokkal. így mondotta a rabonbán, szép körülményesen, a maga feje szerint. Tetszhetett a vajdának is ez a beszéd, habár nem szólt semmit, de a mozdulat, amivel a kupa után nyúlt s a nézése azt mondták. Csak a pap hangja sipított még haragosabban.- Tekegyelmed meggondolja, mit mond! Itt a kegyelmed szeme láttára templomokat gyújtottak, jámbor papokat és szerzeteseket gyilkoltak halomra, nemes lovag urakat gyalázott meg a pómép, s tekegyelmed a gonoszokkal cimborái, latrokkal, gyilkosokkal! Vigyázzon jól tekegyelmed a szóra, amit kimond! S arra feleljen nekem, hol vannak amaz emberek, akik ezt tették? Máglyán akarom őket látni! Valamennyit! Elkékült képpel ordított a király papja. A rabonbán nézte, nézte az új Isten dühöngő cselédjét, aztán lassan a sötét ablak felé mutatott, ki az éjszakába. Az emberek ott vannak a hegyek közt. Jóféle emberek, ha
